Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek / Harcos Katalin

 

Boldog névnapot !

 

heart

 

Harcos Katalin

Valaki hiányzik...

A szívem fölött elsuhant egy árnyék;
Valaki hiányzik, valami fáj még;
valószerűtlen, zord messzeségben
valakit várnék, de el sosem érem.

Valaki alszik; álmatlan álmot.
Nem ismeri még a csodás világot,
amit a szívem nekem teremtett
s álompermettel dúsan telehintett

Valaki moccan; álmodik mégis?
Talán mellette ott vagyok én is?
Karjába bújnék, ölelni vágyom,
de távol van tőle az én világom;

Valaki néha nagyokat sóhajt;
valamit suttog; valakit óhajt.
Megszeretgetném, hogyha tehetném,
hogy boldog legyen, csak azt szeretném.

Valaki itt van; álmodom álmát;
én már meglestem az ő világát.
Titkon velem van megint az éjben,
s ajkam a csókját ízlené éppen.

Valaki mégis karjába kapna
egy titokzatos, szép pillanatra.
Valakit hívok, valakit vágyok;
kísértenek most szerelmes álmok.

Valaki elment, de visszavárom.
Nélküle üres az én világom.
Valamit titkon megsúgok csendben:
boldogok lennénk szép szerelemben.

Harcos Katalin

Mondd, szabad-e?


Mondd, szabad-e álmodni, ha fáj,

hogy színes álom csak, amit szeretnék?

Ha bármint fáj, megértenem muszáj,

hogy többre vágyom, mint amit tehetnék...



Mondd, szabad-e engedni a vágyat

beférkőzni mélyen a szívembe,

ha eszem tudja, hogy nem is várhat

majd változást, akármit szeretne?



Mondd, szabadna-e megszeretni téged,

érezve és tudva: mást szeretsz,

és álmodni gyönyörű meséket,

amiket te meg úgysem tehetsz?



Mondd, szabad-e így, verseket írva

kergetni ily csalfa ábrándokat,

s éjjel, arcom a párnámba fúrva

zokogva irigyelni másokat?

Harcos Katalin: 

A szeretet koldusasszonya


Elfordulnak, lásd, az emberek,
míg én, utak nincstelen vándora,
kitárt szívemmel kéregetek,
mint a szeretet koldusasszonya...

Két szemem szomjas pillantása
esdekleőn fúródik szemedbe,
kezem félszegen feléd tárva
kérőn kulcsolódna a kezedre.

Benned támaszt keres két karom,
szemem tiszta bíztatást, új álmot.
Könnyű botom te légy utamon,
s leszek tiéd én, - ha úgy kívánod.

Vágytam szabad szelet, szökellőt,
de nem várt más, csak sötét alagút,
mert roskadozó lépteim előtt
bezártak minden hívogató kaput.

Ha mégis vetettek alamizsnát
utána kaptam két kezemmel,
elhittem rögtön, hogy az, amit lát
a szem, felér a szerelemmel.

Szétszaggattak karmos tövisek,
megtépázott minden bőszült faág.
Kigúnyoltak, lásd, a többiek...
csak kezedben volt békeolajág.

Mint kisemmizett, kósza vándor
szeretetet koldultam egyre,
de nem volt oly menedék más, hol
enyhet adnának bús szívemre.

Megismernek már az emberek;
vagyok utak nincstelen vándora,
kitárt szívemmel kéregetek
én, a szeretet koldusasszonya...

Harcos Katalin: 

Ködös hajnal ...


Harmatban mosakodik a reggel.
Bús ködben üldögélnek a házak,
míg csapzott csicsergő verebekkel
a fakó fellegek tovaszállnak.

Lassacskán kiles ködfátyla mögül
s elmosolyodik sápadtan a Nap,
megpaskolja a felhőket körül,
mint duzzadt, vízterhes vánkosokat.

Az ázott földek vízpáráját nézve
az arany napkorong kékségbe merül,
prüszkölve szökken aztán az égre,
s ragyogó fényhúrokon hegedül.

Ködpászmák tűnnek sugara nyomán.
Hőségtől reszket a reggeli lég.
Elmereng a nyár édes dallamán,
s dúdolva ingatja fényes fejét.

Harmattól csillanó bogár repül
és megül egy reszkető levélen...
talán bágyadt álomba szenderül,
s csak álmában száll a messzeségben.

mail

Harcos Katalin: 

Mélykék álom..


Már súg az est. Szédítőn álmatag
karjában ringanak ölelésed emlékei...
lelkem gyönyörgyöngyei elborítják ágyamat,
míg titkon a hallgatag éj-mélység mind elnyeli.

Nem is súg, - kacag a bársony sötét
meglelve vad örömét a feltáruló testnek,
amit elém festett, rám szórva csókok örökét,
hogy így, hajoljak föléd, én, rajongó eretnek.

Zeng, dalol a fülledt mélykék álom...
gúzsba kötő csillagágyon vágyat izzadva fel.
Lásd, testem már felel; ring szomjazó nyoszolyámon,
por-lepte lidércbálon kéj táncban olvadna el...  
 

Harcos Katalin: 

Karmám a szó...


Karmám a szó: adni és kapni egyaránt. 

Megsúgom halkan füledbe, hogy mi bánt, 

vagy mi boldogítja létezésemet.

A hang leírott szóként élveteg;

csak kimondva remeg ajkamon...

Érted? No, lásd! Szód én hallgatom.

Figyelj te is, hogy mindent jól megérts,

és úgy szólj majd, hogy én megértselek!

Megnyílok ím, s a vad képzelet

és fájdalmas tapasztalás felett

úrrá lesz a szó. Minő hatalom! 

Értem: várni kell, kimondanom,

türelmet, békét találni benne,

s általa. Mondd, szavamban hiszel-e?

Ma én beszélek - jaj, hallasz-e te?

Most csend karol, old béna békesség...

Bírod-e lelkem húrját pengetni még?

Lelkünk süketen dalolja az érzések

halálban-fogant balladáit.

A szó hol sújt, hol titokban ámít.

Sugárzó lényed enyémmel perel.

A néma, vétken-fogant érzés nem felel...

már csak vakon, üresen ásít,

s rejt régmúlt bűnökben letisztult

szívünkbe igaz vallomást itt.

Karmám a szó: kapni és adni egyaránt.

Had gördüljenek élő mondatok!

Kiéhezett, szomjazó gyermek vagyok,

s csüggök a szón, mi nyelvedről pereg:

apasztja búmat, szítja szenvedélyemet.

Most szólok, hogy megértsük egymást,

te, én, és az elárvult emberek.  
 

Harcos Katalin: 

Asszonyi fohász 


Ó Uram, te mindent megbocsátó!
Tudom, vétkem égbekiáltó,
mert élek bűnök közt, eltemetve,
de nézz le gyarló gyermekedre!

Csak a jóra és szépre vágyok,
és lásd, Uram, most hozzád kiáltok.
A szerelmemre nincsen mentség,
de Tőled kaptam ezt a szerencsét,
hogy rám talált, akinek rabja lettem.
Ne ítélj hát szigorún felettem!
Csak szeretet a bűnöm, semmi más.
Csak a tőled kapott kívánás,
a boldogságra vágyó női lélek,
csak a szép, szerelmes remények.
Csupán az, hogy lelkem feléledt,
és testem szívemmel együtt övé lett...
Hogy szeretem őszintén, önfeledten,
szent tűzben égő, tiszta hevületben.
Soha nem nézek jobbr /a-balra,
nem vágyom csalóka diadalra,
sem öncélú gyönyörökre, kéjre,
csak őt boldoggá tevő szenvedélyre.
Csak adni, és nem kapni vágyok,
de lásd, megbocsátásért kiáltok.
Uram, Te adtál női lelket,
ami szomjazza a szerelmet,
s vele testet, örömre készet,
amíg el nem veszi az enyészet.
Akaratot is, hogy ellenálljak
száz kísértésnek, ezernyi vágynak,
de képességet is, hogy szeressek,
s miatta -látod- bűnbe essek...

Uram, segíts, hogy amíg élek
ne ejtsenek rabul más szenvedélyek,
de őt, engedd boldoggá tennem!
Aztán helyette is ítélj felettem

 

Harcos Katalin:

Ma szóltál hozzám...


Ma szóltál hozzám, s kisütött a Nap.
Kupolát borított a kék ég fölém,
s a kopár, jeges, téli fák alatt
szavad lágy tavaszt varázsolt körém.

Már a múlté hosszú hallgatásod.
Nem adsz teret lázas érzelemnek...
de veled lennem akad újra száz ok,
s célt adsz ismét sivár életemnek.

Hiányzom hát? Vágyad megérintett.
Benned mindig önmagam meglátom.
Varázstükörként lásd, kivetíted,
s felém sugárzod saját világom.

Egy pillanatra megállt az élet.
Csak szívem dobbanása zakatolt,
s az egész világ újra enyém lett,
míg lelked lelkemhez közel hajolt.

Ma szóltál hozzám, s a Nap kisütött.
Tündöklő, kéklő ég borult fölém,
s a sziporkázó hóbuckák között
szavad lágy tavaszt varázsolt körém.

Harcos Katalin:

Feküdj mellém


Feküdj mellém! Hunyd be a szemed,
hogy amilyen voltam, olyannak lásson!
Engedd meg végre, hogy szeresselek,
és ne vesd meg lázas vallomásom!

Ha felém fordulsz vágyón, szeretve,
kezem félszegen, lágyan megérint,
belecsókolok a tenyeredbe,
s ajkamat vad tűz perzseli megint.

Mohó nyelvem bőröd selymét kutatja,
érzem az ízed, a tested illatát...
magamhoz vonlak egy szép pillanatra,
s minden sejtemet izzó vágy járja át.

Feküdj mellém, de nyisd ki a szemed!
Fogadj el ilyennek, amilyen vagyok!
Add át magad a nagy élvezetnek,
Amit tiszta szívvel csak neked adok!
 

Harcos Katalin: 

Úgy hiányzol...


Álom suhan ... csapong a gondolat.
Hiába űzöm, nem hagy nyugodni,
és hogy nehezítse a dolgomat
nem enged soha elandalodni...

Emlékek, álmok... és a vágyaim
uralják még lelkem és a testem.
Hiába, - tudod - pajzán álmaim
sóvár, színes csapdájába estem.

Megtestesült benned a gyönyör,
szerelem, boldogság, igézet...
kéjsóvár vágyam úgy meggyötör...
te lettél számomra a végzet.

Szeretni vágylak és úgy hiányzol
akár halott, kiszáradt folyónak
partjai közül a hűvös habok
mikben víg halacskák játszadoznak.

Érezni vágylak, kívánlak egyre
csókolni és ölelni szüntelen...
és érintésed boldoggá tenne...
csak lennél megint újra itt velem!

Harcos Katalin: 

Mondd még! 
Szerelmes szonett 


Mondd, Kedvesem, hogy szépnek látsz! 

Kiáltsd százszor, mondd ezerszer, 

vagy súgd fülembe, hogy rám vágysz...

súgd, legalább most az egyszer!



Mondd, hogy lelked szavamtól ébred,

verseim benned visszhangot vetnek,

s hogy, szerelmem hű vendéged

mélységes mélyén szívednek...



Mondd még, mert könny áztatja arcomat,

mondd Kedvesem, mondd, hogy szeretsz!

Mondd még, hogy halljam hangodat!



Mondd még, hogy szívem betöltse szavad,

mondd Kedvesem, mondd, hogy szeretsz!

Mondd még, amíg szavad marad.
 

Harcos Katalin: 

Mintha


Mintha tavaszban bujkáló szelek
cirógatnának az enyhe télben.
Mintha ringatnának ölelő kezek,
érezlek magam mellett az éjben.

Mintha szívem minden dobbanása
rólad dalolna, drága szentem!
Mintha sosem lelnék más társra,
érted égek lángoló szerelemben.

Mintha mindig mellettem lennél
amikor hívón neked szólnék.
Mintha nyíltan, szabadon szeretnél,
és mintha én is csak tied volnék.

Mintha veled rónám az utam,
mintha karod csak engem karolna.
Mintha asszonyod lennék, s te uram.
Mintha másként sosem lett volna.

Harcos Katalin: 

Otthonra leltem... Édes Erdély szívében 


Otthonra leltem fenn a Hargitán,
hol fenyők ölében zeng az ősi ének,
szópatakokban fürdik az igazság
s a tiszta lelkű székelyek regélnek.

Szilaj szél tépázza a tájat,
eső dúlja a földet szabadon...
hol Nap cirógat égőn, feleselve,
vagy az áldást a nyakamba kapom.

Mégis... e tájban szív dobog. Az élet
évezredes itt. - Ma béke, s oltalom.
Hősök, tudósok szelleme, s művészet
leng át szívünkbe a Kárpátokon.

Nyelvünk kincseit szórja száz szivárvány,
ízes szavakba szökkenve, szüntelen
a szellem kiszabadulni vágyván,
s röpít, tanítva táncol, szertelen.

Nem töri derékba e büszke népet,
a székely nemzetet semmi hatalom.
Űzött magyarnak itt van menedéke,
hol legősibb kultúránk az etalon.

Tavak vízében mosdik szenvedélyünk.
Szikla szorosból száll szabad madár
a székely kőre, ahol intő jelképül
a megváltó Krisztus fakó keresztje áll.

Szent föld ez! Világok pusztulása
nem gyűrheti le itt a lelkeket.
Ezernyi jajunk szertefoszlott mára,
s a megtört múlt, ím, tovább lebeg.

Dobog a Föld szíve, s ha könnyek árját
tova sodorja sok hegyi patak,
lombok susogják el az éji áldást,
s a szirtek óvón fölénk hajlanak.

Isten lenéz Székelyföldre akkor;
arcán megértés, hála, szeretet,
mert látva-látja múltunk, s a jelen kort,
e sebzett világú, árva nemzetet.

Otthonra leltem fenn a Hargitán,
hol fenyők ölében zeng az ősi ének,
szópatakokban fürdik az igazság
s a tiszta lelkű székelyek regélnek.
 

Harcos Katalin: 

Arcomra mosolyt csal az álom


Arcomra mosolyt csal az álom.
Szellő cirógatja a homlokom...
kék tündeszárnyad libbenni látom,
amint átsuhansz a lombokon.

Hangod zenél, csendül kacagásod.
Hová repülsz ragyogó tündérlány?
Talán a hős tündeharcost várod
palotád rejtett belsőudvarán?

De nem... csak barátnőd lépdel feléd.
Tenyerén szikrázó kristályt emel,
átnyújtja kincsét, és dalban mesél,
de titkait másnak nem mondja el.

Körül a vén erdő hallhatja csak,
s a vízesés boldogan megremeg,
mert oly szép a dal. Bár hallgatag,
dúdolva kíséri még léptedet.

Arcodra derűt csen az álmom.
Huncutság villan az ajkadon.
Táncos lépteidet visszavárom
bíborló, meseszép hajnalon!

Harcos Katalin: 

Szeretni kell!


Fölém hajol a bágyadt őszi este...
körém teríti bársonylepleit
mosolyogva a sötét égre csenve
az éj ragyogó kis lámpásait.

A sziporkázó csillagok között
lassan feltűnik a Hold kerekje,
megáll kissé a házaink fölött
az alvó tájat beezüstözve.

Az éjszaka ma újból elhozott.
Ágyamban hálsz, most karom átölel,
vágyam a tiéddel találkozott
s álmaim őrült, vad meséivel.

Karjaid most mohón körém fonod,
testem a testedhez hozzáfeszül...
érzelmek szorítják el a torkod,
szeretni vágyunk ily szertelenül.

Bejárod testem rejtett zugait...
csókoljuk egymást szenvedélyesen,
füledbe súgom szívem titkait
míg boldoggá teszlek szerelmesen.

Ágyékom lüktet, síkos és meleg.
Égő szád szomjas ajkamon matat...
vérem vadul száguld ereimben
tudva: közel a vágyott pillanat.

És itt a mindent elsöprő érzés!
Szerelmed egész az egekig emel.
Ezért a vágyó örök kísértés...
Ölelni oly jó! Hát szeretni kell! 

Harcos Katalin: 

Mi volna nélküled...


Mi volna hangod nélkül ez a csend?
Csak némaság, és üresség hona...
de így, hogy szavad még fülemben cseng,
a csendnek is van titkos dallama.

Mi lenne nélküled magányos álmom?
Csak rezzenetlen néma holdsugár...
de így, hogy itt vagy nekem a világon,
álmom szenvedélyes, ajkam csókra vár.

Milyen lehetne akkor a jelen,
ha vágyat nem oltottál volna belém?
Nem lenne remény, sem szerelem...
s nem lopnék kalandot életedbe én.

Játsszunk hát kedved szerint, ÉLETET!
Vígat, és kacagástól hangosat!
Játsszunk vágyat és titkos szerelmet...
mindennél szebbet, mindig boldogat!

Harcos Katalin:

Velem vagy


Jövök-megyek: érzem, hogy itt vagy

elakadó lélegzetemben,

minden suta mozdulatomban,

vágyaktól nyirkos tenyeremben,

szívem dübörgő robajában,

mézédes-megkeseredetten

s ölelésedben, az egyetlenben,

amire rég annyira vártam.

Élek-halok: mindig velem vagy

fejre állt, kusza életemben,

ezer álmatlan éjszakámban,

múlt álmaimban, miket szerettem,

elmém elvetélt gondolatában,

versrímekben, szárnyaszegetten

sánta sorok rút botlásában,

csókban, könnyben és szerelemben,

s elrebegett hálaimámban.  

 

Harcos Katalin: 

Csillagmezsgyéken


Szíved dobbanása mellemben zakatol,
ízeid betöltik szomjas nyelvem...
pilláim mögött fölszikrázik valahol
s magával sodorva izzik bennem
a vágy és a szerelem.

Ma dús, éjbe-bújó álmaim kísérnek,
mosolyod ragyog a csendben énrám,
holdarcún dalol az éjszaka, s az égnek
sziporka fényei lesik mélán,
hogy árad a szerelem.

Lelked kalandos csillagmezsgyéken járva
kutatja létem minden zegzugát.
Feléd száguldó mohó érzelmek árja
felkínálja most testem templomát,
mert vágylak; jöjj, szerelem!

Fordul a föld, lásd, ölemben ring a világ...
ágaskodik már érted a vágyam.
Boldogság fényözöne ragyogjon ma rád,
tiéd a szívem és belezártan
a vágy és a szerelem.

Harcos Katalin:

Egyre feléd...


Fordul a föld. Lásd, múlik a nap,
az idő függönye tovalendül.
Míg beoson a rőt alkonyat
csak csend muzsikál és vágy dala pendül.

Nyugtalan lábam jaj, hova fut
míg lassan az este kékbe takar?
Hozzád, feléd visz most minden út.
Testem és lelkem csak téged akar.

Forró ajkamon csók tüze ég.
Mellemben érted feszül az élet.
Közelebb jutok egyre feléd
sietek, míg végre hozzád érek.     
 
smiley

Harcos Katalin:

Örökké tiéd...


Úgy éltem eddig, mint fényben az árnyék.
Bezárkóztam magányom sűrűjébe.
Úgy, mintha ezután sose vágynék
ki a nyüzsgő életbe, fel a fénybe.

Aztán egy fénysugár belém hatolt:
rám találtál, s én magamra leltem.
Újult lélekkel, mint aki sose'volt
magányos, most élek, lásd, önfeledten.

Figyelmed lámpásként fényt hozott,
éjembe szavad reményt és életet...
S míg lelkemben nemrég még csend honolt,
ma szertelen ontanám rád kincsemet.

Kiáltanám a világba titkomat:
szívem a szívedbe társra lelt!
Idő nem bírhat le, sem fájó gondolat,
hisz szerelmem örök, s a sorsunk, ím betelt!

heart


Harcos Katalin :

Mondd kedvesem...


Mondd, Kedvesem, hogy szépnek látsz!
Kiáltsd százszor, mondd ezerszer,
vagy súgd fülembe, hogy rám vágysz...
súgd, legalább most az egyszer!

Mondd, hogy lelked szavamtól ébred,
verseim benned visszhangot vetnek,
s hogy, szerelmem hű vendéged
mélységes mélyén szívednek...

Mondd még, mert könny áztatja arcomat,
mondd Kedvesem, mondd, hogy szeretsz!
Mondd még, hogy halljam hangodat!

Mondd még, hogy szívem betöltse szavad,
mondd Kedvesem, mondd, hogy szeretsz!
Mondd még, amíg szavad marad. 
 
 smiley

Úgy éltem eddig, mint fényben az árnyék.
Bezárkóztam magányom sűrűjébe.
Úgy, mintha ezután sose vágynék
ki a nyüzsgő életbe, fel a fénybe.

Aztán egy fénysugár belém hatolt:
rám találtál, s én magamra leltem.
Újult lélekkel, mint aki sose'volt
magányos, most élek, lásd, önfeledten.

Figyelmed lámpásként fényt hozott,
éjembe szavad reményt és életet...
S míg lelkemben nemrég még csend honolt,
ma szertelen ontanám rád kincsemet.

Kiáltanám a világba titkomat:
szívem a szívedbe társra lelt!
Idő nem bírhat le, sem fájó gondolat,
hisz szerelmem örök, s a sorsunk, ím betelt!

Harcos Katalin

yes

Álom kell? Hát legyen! Álmodom.
Talán ott alszom majd a válladon,
s amíg a pillám mögött álmom pereg
lemosolyognak ránk a kék hegyek.

S mert álmom tiéd, hát veled vagyok.
Szememben újra boldog fény ragyog,
ölelsz, s a két karom visszaölel,
és - lásd! - a csókokat sem hagyjuk el.

Most állj! - mondom - itt tovább nem megyek.
Elég lesz csupán, hogy veled legyek,
és kedvem derül, szívem kitárom.
Légy a kedvesem és boldogságom!

Tudod mit, Kedves? Most álmodj velem!
Ragadjon magával a szerelem,
vad szenvedélyem ismerd meg kicsit,
s tartsd meg magadnak, hogyha boldogít!

Harcos Katalin

smiley

Vendéged voltam tegnap éjjel.
Úgy fogadtál, mint aki hazatért.
Amint beléptem az esti széllel
hajam borzas volt, a szívem remélt

Karodba zártál, s hajamba fúrtad
arcod, úgy suttogtad: ,,Isten hozott!"
Én boldogan feledtem a múltat,
amikor rám senki nem áhított.

Kabátom letéve kék ruhámban
csinosnak, nőnek éreztem magam.
Kecses cipőmben szép volt a lábam,
s éreztem: tekinteted végig suhan,

pásztázza arcom, alakom, s bokám
és kedvtelve, jólesőn nézeget.
Úgy tűnt, nem csak te vagy a csodám,
de én is egy csoda vagyok neked.

Magadhoz vontál, és oly gyöngéden
kezdtél el ruhámból kibontani,
hogy a ránk boruló téli éjben
csak sóhajod lehetett hallani

Kibukkant a vállam, s te csókoltad
máris, öleltél, ahogyan senki még,
derekamat szorosan karoltad,
míg fölénk borult a csillagos ég.

Öleltél tüzesen, szenvedéllyel,
amíg vágyón boldoggá tettelek.
Megtöltötted az éjt új mesékkel,
s én őszinte szívvel szerettelek.

Vendéged voltam tegnap éjjel,
s úgy fogadtál, mint aki hazatért.
Soha semmi mással ez nem ér fel.
Bármit odaadnék az álomért!

Harcos Katalin

smiley

Sorsom immár sorsodhoz kötődik.
Látod? Már létem léted része lett.
Mosolyom napfényként beléd szövődik,
s te ragyogsz rám a csillagok felett.

Szavad zenéje incselkedik velem,
s csengő kacagásom kísért, ha alszol.
Öledben hálok minden éjjelen,
mert akkor is vágylak, ha haragszol.

Lelked derűje a fénylő napom,
s szívem békéje az éjed csendje.
Öleljen lágyan szerelmes dalom,
hogy életed sebeit befedje!

Sorsom keresztezte az utadat,
lényed beivódott az életembe.
Hiába keresel ebből kiutat
mindig találkozunk a végtelenbe.

Harcos Katalin

smiley

Harcos Katalin:Holdudvar

Lassan az esti homály belep.
Vágtázó fellegeket hajszol a szél,
Holdfény űz csalfa játékot veled,
s csodát varázsol körénk a tél.
Aranyló fénykaréj öleli
ragyogó fényű jégudvarát,
s míg a felhő a csillagot elfedi,
a telihold nevetve néz rajta át.
Csodámtól ámulva, gyönyörködve állok.
Úgy szeretném veled ezt megosztani,
de közénk feszülnek végtelen határok,
és csak versben tudom elmondani.
Ha hozzád bújva lesném az eget
hallgatva, amint nekem magyarázod,
dupla öröm lenne, kettős élvezet,
hogy tanítasz, miközben velem látod.
De ím, magamban állok az ég alatt.
Csak sóhajom oson megint feléd...
A Hold csúfondárosan rám nevet,
majd álomra hajtja ezüst fejét.

angel

Harcos Katalin ---- Halhatatlanságunk

Mondd, álmaimban mért kísértesz?
Szédítő szavakkal mit ígérhetsz?
Óvj, ölelj, - ejtsen rabul a vágyad,
s én megnyitom előtted lenge ruhámat...

Vágyak férkőztek éjjelembe,
s pőrén, öleléseddel befedve,
sikoltozós gyönyörökre vágyom
ringó, szerelmes nyoszolyádon.

Vállaidon könyököl az élet.
Puttonyában csalóka remények:
múlt, jelen s jövő együtt kucorog,
mint éjszakában hunyorgó csillagok.

Ott incselkednek hiábavaló álmok,
s együtt megélt léha boldogságok.
Borulj fölém, mint bársony sötét,
s legyek neked én hívó messzeség!

Légy hegycsúcs, s én lágy völgyed leszek!
Légy folyó, és partjaid közt elveszek.
Légy Nap, és Holdad leszek én,
hogy világítsak létünk bús éjjelén.

Érintésed legyen esti fuvalom,
amely tétován játszik ágyékomon,
míg én számodra legyek förgeteg,
minek tüzében tested megremeg.

Légy életem! Értelme napjaimnak!
Leszek halálod, hogy veled maradjak,
tiéd legyek még ott is, akkor is,
ha köröttünk már minden más hamis.

Szívedbe, testedbe titkon rejtezek.
Légy lelkem, s én szintúgy lelked leszek!
Beléd olvadok, hogy egyek legyünk...
így válik halhatatlanná az életünk.

heart

Harcos Katalin: Mellettem alszol

Arcodon sápadt holdsugár matat...
mellettem alszod fáradt álmodat.
Karomban ezer ölelés lapul,
de csak csodállak, mozdulatlanul.

Kezemben millió érintés remeg...
szeretném megérinteni a kezed.
Szememből szerelmes pillantás oson
és végig suhan lágyan az arcodon.

Sóhajod lebben az ajkad körül...
táncot jár vígan, s tovább penderül.
Bőröm cirógatja leheleted
amint átölelem a testedet.

Mennyi csoda és mennyi titok!
Boldoggá tesz, hogy melletted vagyok,
de ha felébredsz, majd szemérmesen
lehunyom álmot mímelve a szemem...

smiley

Ne hagyd elveszni, az álmok kellenek!
Küzdöttem én is ellenük sokat,
de álmok nélkül élni nem lehet;
kell hogy csapongjon a vágy, a gondolat!
Lehunyt pillákkal, lásd, veled vagyok.
Nélküled üres lenne minden megint...
az érzés, ami áthat, felragyog,
mint a napfény mely minket melegít.
Úgy szeretnék végre hozzád bújni,
hogy beszívhassam bőröd illatát,
ölelő, óvó karodba besimulni,
s érezni leheleted lágy fuvallatát!
Testedhez testem tapadna akkor,
forró ajkad végre megcsókolna,
s e szépséges, vágyott pillanatkor
szerelmem valóban a tied volna.
Csapongó álmaimban lásd, szeretlek.
Oly jó lenne egyszer úgy felébredni,
hogy karodban fekszem, és ölellek...
s ne kelljen reggel mindent elfeledni!
Csak adni vágyom, elvenni sosem!
Csak szeretni, és nem ellopni mástól...
csak érezni, hogy van még érzelem,
ami megment a dermesztő magánytól.
Ne hagyd az álmokat! Legyenek veled!
Népesüljön be velük minden éjszakád.
mert álmok nélkül élni nem lehet.
Álmodj hát velem! Szép jó éjszakát!

Harcos Katalin

smiley

Nap leszek, sugárzó reggeleken.
Vörösben játszó mesés csoda.
Ott leszek minden napkezdeten,
s leszek estéid bíboralkonya.

Langy eső leszek nyári délután.
Simogatom borongós homlokod,
mosdatlak tikkasztó hőség után,
aszályban, lásd, enyhülést hozok.

Mezőkön fű leszek lábaid alatt,
lágyan bársonyos, simogató.
Kacagón csiklandozom a talpadat.
Ágyad leszek: selymes, nyugtató.

Bódító, virágos réted leszek.
Szakálladba búvik az illatom...
Derűm sugárzón marad veled.
Heverj le! Átölel szerető karom.

Zöld lombok halk susogása leszek,
cirógatlak, mint az esti szél.
Smaragdcsillogással körülveszlek,
s tóként, csobogó vizem mesél.

Ezüstös holdként dúdolok neked
altatót, mélykék, bársonyos égen.
Ágyadba osonok, levetkezek...
s tündérként ölellek bűvös éjjen.

Harcos Katalin

smiley

Jövök-megyek: érzem, hogy itt vagy
elakadó lélegzetemben,
minden suta mozdulatomban,
vágyaktól nyirkos tenyeremben,
szívem dübörgő robajában,
mézédes-megkeseredetten
s ölelésedben, az egyetlenben,
amire rég annyira vártam.
Élek-halok: mindig velem vagy
fejre állt, kusza életemben,
ezer álmatlan éjszakámban,
múlt álmaimban, miket szerettem,
elmém elvetélt gondolatában,
versrímekben, szárnyaszegetten
sánta sorok rút botlásában,
csókban, könnyben és szerelemben,
s elrebegett hálaimámban.

Harcos Katalin

smiley

Elfordulnak, lásd, az emberek,
míg én, utak nincstelen vándora,
kitárt szívemmel kéregetek,
mint a szeretet koldusasszonya...
Két szemem szomjas pillantása
esdeklőn fúródik szemedbe,
kezem félszegen feléd tárva
kérőn kulcsolódna a kezedre.
Benned támaszt keres két karom,
szemem tiszta biztatást, új álmot.
Könnyű botom te légy utamon,
s leszek tiéd én, - ha úgy kívánod.
Vágytam szabad szelet, szökellőt,
de nem várt más, csak sötét alagút,
mert roskadozó lépteim előtt
bezártak minden hívogató kaput.
Ha mégis vetettek alamizsnát
utána kaptam két kezemmel,
elhittem rögtön, hogy az, amit lát
a szem, felér a szerelemmel.
Szétszaggattak karmos tövisek,
megtépázott minden bőszült faág.
Kigúnyoltak, lásd, a többiek...
csak kezedben volt békeolajág.
Mint kisemmizett, kósza vándor
szeretetet koldultam egyre,
de nem volt oly menedék más, hol
enyhet adnának bús szívemre.
Megismernek már az emberek;
vagyok utak nincstelen vándora,
kitárt szívemmel kéregetek
én, a szeretet koldusasszonya...

Harcos Katalin

mail

Harcos Katalin - Álmodj velem


Álom kell? Hát legyen! Álmodom.
Talán ott alszom majd a válladon,
s amíg a pillám mögött álmom pereg
lemosolyognak ránk a kék hegyek.

S mert álmom tiéd, hát veled vagyok.
Szememben újra boldog fény ragyog,
ölelsz, s a két karom visszaölel,
és - lásd! - a csókokat sem hagyjuk el.

Most állj! - mondom - itt tovább nem megyek.
Elég lesz csupán, hogy veled legyek,
és kedvem derül, szívem kitárom.
Légy a kedvesem és boldogságom!

Tudod mit, Kedves? Most álmodj velem!
Ragadjon magával a szerelem,
vad szenvedélyem ismerd meg kicsit,
s tartsd meg magadnak, hogyha boldogít.

heart

Harcos Katalin: Mit mondanál


Mit mondanál,
ha most kezedbe tenném két kezem,
tekintetemből sütne az érzelem,
s csókra várón lehunynám a szemem?

Mit mondanál,
ha fejem a válladon nyugodna,
vagy ajkam kis pilleként csapongva
csókolna, és szerelmet susogna?

Mit mondanál,
ha éreznéd testemben a vágyat,
ami érintésed nyomán támad,
s tűzként ereimben szerteárad?

Mit mondanál,
ha szám szerelmesen súgná neved,
ha kitárnám feléd a szívemet,
s átadnám legféltettebb kincsemet?

Mondd, mit mondanál?

Harcos Katalin - Mi volna nélküled?

 

Mi volna hangod nélkül ez a csend?
Csak némaság, és üresség hona...
de így, hogy szavad még fülemben cseng,
a csendnek is van titkos dallama.

Mi lenne nélküled magányos álmom?
Csak rezzenetlen néma holdsugár...
de így, hogy itt vagy nekem a világon,
álmom szenvedélyes, ajkam csókra vár.

Milyen lehetne akkor a jelen,
ha vágyat nem oltottál volna belém?
Nem lenne remény, sem szerelem...
s nem lopnék kalandot életedbe én.

Játsszunk hát kedved szerint, ÉLETET!
Vígat, és kacagástól hangosat!
Játsszunk vágyat és titkos szerelmet...
mindennél szebbet, mindig boldogat!

heart

Harcos Katalin - Még

Még számon érzem ajkad melegét,
még bőrömet perzseli forró kezed.
Még nyelvemen élvezem a szád ízét.
Még itt vagy egészen, s én ott vagyok veled.

Még mindig látom szemed sugarát,
hangod fülemben még szerelmes ének.
Még a testemben itt fészkel a vágy...
sóvárgom, hogy ölelj, és ölelnélek.

Még gondolatban lázas csókot adsz,
s már odaadtam önmagam neked.
Még érezlek, vágylak, még velem maradsz.
Már elengednem - félek - nem lehet.

Harcos Katalin - Ha ölelsz...


Csak lágy szavakkal szólok, szépen,
mikor mézlő csókjaidat kérem;
csak simogatlak, lesve, hogy éled
öledben tüze a szenvedélynek,
s életre kelnek régmúlt remények,
ha ölelsz...

Csak lelkem szárnyal egyre feljebb
extázisunkban élve a mennyet,
s csókokban égő szerelmednek
amíg szent hullámai elfednek
testem karodban alélva reszket,
ha ölelsz...

Csak szívem dobban hevesebben;
lázas örömtől repesve rebben,
mind vágyóbban, mind édesebben,
hogy érted szomjas, remegő testem
láva-öledben elcsendesedjen,
ha ölelsz...

heart

Harcos Katalin - Láng leszek...


Láng leszek, látod? Neked lobogok.
Tüzem felhevít, fényem rád ragyog.
Imbolygó, bíborló, csodát váró,
szertelen, szerelmes táncot járó.

Láng leszek, önmagát elemésztő,
lobogó lázában érted égő.
Nézd, fényem világol a sötétben,
rád kacag komor éj sűrűjében.

Láng vagyok, lelkedben tüzet gyújtó,
éledő tüzedhez odabújó.
Körülölellek melegemmel,
betakargatlak szerelemmel.

Harcos Katalin - Nem tudom...


Nem tudom mi ez... talán még szerelem...
vagy csak a vágyam incselkedik velem?
de tudva, hogy nem adsz már semmit nekem
betölti mégis lényed az életem.

Nem tudom meddig tart, hogy csak rád vágyok,
bár nem kellenek kegyes hazugságok
értve, hogy rád már rég hiába várok
álmomban mégis csak érted kiáltok.

Nem tudom még miért kínlódom érted
amikor szerelmem soha sem kérted,
játékod voltam csak, csöppnyi igézet,
de soha nem életre szóló végzet.

Nem tudom mi... de jó, hogy megadatott.
Feledhetetlenné tette a napot,
és úgy hatja át a mát és holnapot,
hogy tudom: vissza már te sem hozhatod,
szépsége mégis örökre megfogott.

heart

Harcos Katalin - Úgy szeress...


Nézz rám, Kedves! Szemed csak rám nevessen!
Úgy nevess, hogy bánat-köntösöm levessem!
Úgy, mintha búmat örökre elvehetnéd...

Add a szád, kérlek! A csókjaidra vágyom.
Úgy csókolj, hogy lélegzetem is elálljon!
Úgy, mintha ezt soha többé nem tehetnéd...

Nyújtsd a kezed! Ölelj szorosan magadhoz!
Úgy ölelj, hogy felrepíts a csillagokhoz!
Úgy, mintha többé karodba nem vehetnél...

Érints meg! Perzselje bőrömet a kezed!
Úgy szeress most, ahogy szeretni csak lehet!
Úgy, mintha senki mást soha nem szeretnél...

Harcos Katalin - Vigasztaló...


Bánatommal hozzád szaladtam.
Kitártad felém a két karod,
magadhoz vontál gyengéd-szorosan,
súgva fülembe kedvest, biztatót.

Sós könnyeimet lecsókoltad.
Úgy figyeltél, mint aki megért...
remegő vállam átkaroltad,
s én oly hálás voltam mindezért.

Meghallgattad, hogy mi a bánatom.
Csendben átöleltél, figyelmesen.
Zokoghattam hatalmas válladon,
míg pusziltad könnyáztatta szemem.

Csak meghallgattál, és rám figyeltél...
Hagytad, hogy kisírjam jól magam.
Odaadón, gyöngéden szerettél,
s én elszenderültem rajtad boldogan.

Harcos Katalin - Ölelj magadhoz


Ha hallod sóhajom, és a vágyam érzed
vond két karod körém!
Ha szemem szép szemed mélyébe réved
hajolj megint fölém,
s ölelj magadhoz!

Mi az, mi mágnesként vonz feléd örökké?
Mit sem ér életem,
ha egyszer vágyad kialszik, és közönnyé
sápad az érzelem.
Ölelj magadhoz!

Ajándék vagy Te... csoda, mi megigézett...
őrjítő szerelem...
Bőrömet tűzként égeti érintésed.
Maradj soká velem,
s ölelj magadhoz!

Ölelj, míg velem itt lehetsz, - s vagyok neked!
Csak ez jutott nekünk...
Bűnünkre feloldozásért esdek, s veled
bocsánatot nyerünk.
Ölelj magadhoz!

heart

Harcos Katalin - Fáj, hogy messze vagy...


Ma fáj, hogy messze vagy.
Úgy lehajtanám öledbe fejem!
Kérném, hogy itt maradj,
míg elcsitul bennem az érzelem.

Megfognám a kezed.
Tenyeremben tartanám ujjaid,
s megsúgnám - csak neked -,
hogy énbennem miféle vágy lakik.

Megcsókolnám a szád.
Szerelmet adni -látod?- szép dolog...
Nincs bennem semmi vád,
mert te ott vagy, amíg én itt vagyok.

 
 

 

Megosztás Megosztás a Facebook-on