Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek / Juhász Gyula

 

 

Boldog névnapot !
 
mail
 
Juhász Gyula

Megölt szerelem sírkövére

Anna meghalt és Annát eltemettem... 
Szép volt, nemes volt, tiszta, mint a hó. 
Ott él ő már csak a nagy emlékekben, 
Minden elomló és elsuhanó. 
Nincs könnyem és nem járok én gyászmezben, 
De Anna meghalt, Annát eltemettem! 

Vannak ösvények, amelyekre többé 
Nem lép a lelkünk, bár útunk örök, 
Vannak csodafák, nyílhatnak örökké, 
De nekünk egy viráguk letörött, 
Csak sírva járhatnánk egy tündérkertben... 
Ó, Anna meghalt, Annát eltemettem! 

Ne hozzatok hírt róla, őszi felhők, 
Ne hozzon hírt felőle a tavasz, 
Üdvöt adhatnak néki nyári erdők, 
Engem emléke halkan behavaz. 
Szép volt, nemes volt, szűz volt a szivemben, 
De Anna meghalt, Annát eltemettem!
 
mail

Juhász Gyula

Október 

A fény arannyal öntözi még 
A szőke akác levelét, 
De ez a fény, megérzem én, 
Már októberi fény. 

Az alkony lila fátyla alatt 
Tarka tehenek hada halad, 
Vígan elbődül, hisz haza tart, 
De ez már őszi csapat. 

A kertben tarkán égő színek, 
Virágok, dúsan vérző szívek, 
Rajtuk az este harmata ring, 
De ez már őszi pompa mind. 

Fényt, krizantémet, dalt, harmatot 
Lelkemben vígan elringatok, 
Megszépül lassan, ami rég volt, 
De ez már októberi égbolt!  
 

 

Juhász Gyula

A föltámadt Lázár

Uram, bocsásd meg, hogyha vétkezem,
De ez az élet nem kell már nekem.

Elhagytam egyszer és jó volt igen
Aludni sírom áldott méhiben.

Hallgattam, hogy a fű nő zajtalan,
Ó, a síroknak mély nyugalma van.

Már vártam, hogy virág meg rög leszek,
Mikor e zajba visszavitt kezed.

Úgy bánt e fény az örök fény után
S az ember, aki bámul rám bután.

A sok kiáltó és sok törtető,
Ki mind hiszi, hogy úr és isten ő.

A férgek lenn mind csöndesek nagyon,
Pedig övék ott ország, hatalom.

Engedd, hogy szépen visszatérjek én
S tovább pihenjek békém éjjelén.

Ki áment mondott, az mit kezdjen itt,
Uram, bocsáss meg, engedj el megint!  
 

mail

Juhász Gyula

Liszt Ferenc emlékezete

Emlékezés, te halvány szőke nemtő,
Sírok fölött borongó géniusz,
Kinek tanyája csöndes cipruserdő,
Hisz élni szép és emlékezni bús!
Ó légy ma vídám, ujjongó, szökellő,
És ajkad zengjen, mint a zongora,
Rapszódiát dalolj ma égi nemtő,
Mely visszhangot ver s nem szűnik soha:
Mert bár sok század száll és tűnik ezred,
El nem viszi hírével Liszt Ferencet!

Ó nagy világnak hírhedett zenésze,
Kinek csodás és gazdag húrokon
A legnagyobb költő hódolt szerényen,
Lélekben és zenében oly rokon;
A kései kor bánatos művésze,
Hogy emlékezzék méltón vissza rád,
Ki egykor lázban és gyönyörben égve,
Világot járva hódítál hazát
S míg arany és taps váltakozva csengett,
Magyarnak tudták ott künn Liszt Ferencet!

S ha bús hazád sorsán könnyítni kellett,
Könnyet törülni, vigaszt önteni,
Te jöttél s mély zenéd összhangja mellett,
Uj Amphion, épültek kövei,
Tanúk rá Pest, Pozsony, Szeged, amelynek
Vészét túlzengte büszke zongorád,
Mely szabadságot hirdetett s szerelmet
S bánat nyomán művészet mámorát.
És a magyar, mint hálás, árva gyermek,
Rajongva hódolt a hű Liszt Ferencnek!

Művész hazája széles e világon
Minden táj, hol megértés fénye ég,
Ó téged is tárt karral várt a távol
S ölelt a szabad, dús emberiség
S te tékozoltál lelked aranyából,
De messze nép hítt bár s idegen ég:
Magyar rapszódiák költője, bátor
Hittel hirdetted a magyar zenét
S távol világban te el nem feledted,
Hol ringatták bölcsőjét Liszt Ferencnek!

Áldott művész, ki bennünket szerettél,
Dicsőségedből ó tekints ma ránk,
Melyet világhír karján nem feledtél,
Nézd: büszkén épül, szépül kis hazánk.
Magyar művészet: lelkünk boldog éke,
Ragyogni kezd, erős, szép, fiatal,
A népek nagyszerű hangversenyében
Új indulót próbál ma a magyar!
S hódító és örök zenéje mellett
Ünnepli első hősét: Liszt Ferencet!  
 

mail

 
Juhász Gyula

Zene 

Az ember, amíg fiatal, erős,
Úgy véli, hogy egész nagy zenekar
Van a szívében, kürtök és dobok,
Hegedűk, hárfák, csellók, fuvolák
És mind az élet örömét, a szépség,
A jóság és igazság himnuszát
Ujjongják viharozva és vidáman.
Nem veszi észre, hogy a jó zenészek
Lassacskán szépen elhallgatnak és
Elszöknek egyenkint egy más vidékre.
Nem veszi észre, hogy fekete posztó
Jön a dobokra és hogy elrekednek
A trombiták s a száguldó ütem
Mindegyre lassúbb. Mígnem egy napon
Magában áll az utolsó zenész
S tört hangszerén egy hang sír elhalón
Mintegy segítségért kiáltva égre,
Majd csak susog és elnémul örökre
A bánat.
 
mail
 

Juhász Gyula

Zsolozsma

Máriát dicsérik a hívek,
A kis templomból szól az ének,
Mária, a mi menedékünk,
Szárnyal a könyörgés az égnek. 

Keresztényeknek segítsége,
Szomorúak vigasztalója.
S mintha az édesanyám hangja
A többi közül kizokogna.  
 

mail

 

Juhász Gyula

Annabál

Lelkemben áll a boldog Annabál,
Örvénylő vágyak táncoló csapatja.
Ma nincs enyészet, mélabú, halál,
Ma zászlaját a mámor fölragadja
S a szív, vert életem haló patakja
Ma megdagad száz zsongó látomással
S a szerelem mély tengerébe áthal.

Ma újra koszorút fon az öröm
És nászi fáklyát lenget a dicsőség,
S a jövendőség kapuját töröm
S látom magam, győzelmek ifjú hősét
És vár a nagy, a holdasan zengő rét,
Hogy sírva a gyönyörtől ráfeküdjem
Alélva boldog nyáréji derűben.

Ó szerelemnek holdja, szűz arany,
Ó fiatalság éje, végtelenség!
Hiába sírok s áltatom magam,
A nyár és vágy elvesztek már nekem rég
S orgonahangján a sok büszke emlék
Ott zsong a távol, mély látóhatáron,
Hol a sötétbe húnyt szép ifjúságom.  
 

wink

Juhász Gyula

Pillangó kisasszony 

Karcsú, kecses, mint halvány porcelánok,
A szeme mandula és ajka csók,
Csak Keleten teremnek ily virágok,
Ily különösek és ily bóditók.
Ott ül piros és sárgás kimonóban
Oly némán, mint egy nagy, beteg madár.
A kertben halk szél a cseresznyefákat
Hintázza lágyan s száll az este már.

Lassan kigyúlnak a nagy lampiónok,
Piros, zöld fények s szürkén, mereven,
Mint magányos öreg, szétnéz az ódon
Fusijáma a sárga tengeren.
S a sárga vizek lassú, mély zenéje
Ringat valahol egy fehér hajót,
Mely napnyugatnak tér sóvár ölébe,
Hol nem teremnek gyilkos viharok!

A kapitány egy édes nőre gondol,
Ki rá bús Bábel mélyén félve vár.
Ó arany szabadosság, kikapós kor,
Keleti mámor, az időd lejár!
S amint a távol, puha, kék ködébe
Mélázva, lágyan átolvad Japán,
Feledve már nagy mandulaszemével
A kimonós, a bús és néma lány.

Ő csöndben virraszt. Ül a szőnyegen,
Mely virágokkal hímes, tarka, dús,
Csodavirágok, miket nem terem
Távol Nyugat, a fáradt és borús.
Csodavirágok és nagy madarak,
Melyek beteg virágok ajkain
Szedik a mézet, édes aranyat,
Boldog Kelet, hol kéj és vágy a kín!

Hol szőnyegeknek százszínű mezőin
Piros és zöldes lampion alatt
Virrasztanak kis, halvány szenvedői
A távol vágynak: árva madarak!
Karcsú, kecses nők, méla porcelánok,
Szomorú vázák szép Napkeleten.
Taifun süvölt a sárga tengerágyon
S bennük mély csönd virraszt: a szerelem!  
 

mail

Juhász Gyula
A nagy víz emlékére

A múlt ködéből kondul egy harangszó,
Mely ötven éve Gergely éjjelén
E táj fölött zengett komor, riasztó
Hangjával, mint az elveszett remény.
Hirdette, hogy a szőke víznek árja,
Mint a halálnak angyala robog
És a viharzó tavasz-éjszakában
Most dőlnek össze békés otthonok.

A csöndes város, mely száz évek óta
Dolgos magyarság víg tanyája volt,
A magyar Isten írása a porban
Lett értelmetlen, üres, csonka, holt.
A kikeleti szél az elmúlásról
Fütyült fölötte vészes éneket
És a romokból és a pusztulásból
A kútágas az ég felé meredt.
Nemcsak halál harangja volt ez akkor,
Föltámadást is hirdetett szava
És nem csupán az ár tört át viharzón
De hajnalt is hozott ez éjszaka.
A vízben bölcsők ringanak, az élet
Fölsír a gyászból, mint a csecsemő,
Mert nem lehet halálos az ítélet,
Míg megterem itt búza és erő.
A törpe viskó a nagy vízbe dőlhet,
De a magasba lendül a torony
És délibábja reszket a jövőnek
Az enyészetbe omló romokon.

Az Úrnak lelke lebegett teremtőn
A vizek fölött s egy szép reggelen
Fölhangzott boldogítón, messze zengőn
Az új világ parancsa, a Legyen!
Az Alföld szíve megdobbant, a földből
Kikelt a karcsú paloták sora,
Mindennap újabb alkotást köszöntött
A fiatal városnak mámora.
Egy világ hozta a részvét adóját,
Bécs, Brüsszel, Berlin, Párizs, Róma állt
A bölcsőnél, amelyben Magyarország
Új gyermeke legyőzte a halált.

Most minden gyászon, romláson, bukáson,
Tűzön, vizen keresztül él Szeged,
Fiatal óriás, gyönyörű város,
Ki új egünkbe új tornyot emelt.
A borzalomnak éjéből az élet
És haladás napját köszönti ma,
Zászlóit lengeti a jó reménynek
És minden sóhajtása egy ima:

A szőke víz emelje a hajókat,
Mint az öröm az embersziveket,
Tiszavirág viruljon a habokban
És már ne késsen az a kikelet,
Mikor minden harang egy hangba olvad
És mint az égig harsogó elem
Fölébreszti az élőt és a holtat
A legnagyobb, legvígabb ünnepen!

sad

Juhász Gyula:

Hitvallás 

Szerelmem, mint a maniákus
Keleten: szent és isteni,
Te vagy nekem, bölcsnek, az Amor
Intellectualis Dei.

Te vagy nekem, a remetének,
Az örök oszlop és magány,
Nekem, borúslelkű művésznek
Az alkotóra várt talány.

Te vagy nekem, veszett hajósnak
A Jóremény távol foka,
Nekem, hívőnek és tudósnak,
A dolgok legvégső oka!  
 

Juhász Gyula
A nagy siralomházban

Emberek mi, édes mindahányan,
Üldögélünk a siralomházban,
Ismeretlen hóhérunk az éjben
Köszörüli kardját feketében.

És mi várjuk, mikor üt az óra
Kakasszóra vagy a harangszóra?
Némelyikünk gyászsorsát felejti
S haláltáncát hahotázva lejti.

És van, aki vígan lakomázik,
A hóhérral félvállról komázik,
Van, ki kártyát kever nappal, éjjel,
Van, ki némán, boldogan pöfékel.

Én magam, míg mások adnak, vesznek,
Néha-néha egy nótába kezdek,
Nem a tapsért és nem a bankóér,
De tán így majd enyhébb lesz a hóhér!

sad

Juhász Gyula

VIDÁM TUDOMÁNY

Képektől és szobroktól messze menve,
Lassan föléledsz végre, életem,
És elcsitulsz, távol szépség szerelme,
S a tudás fáját vígan ízlelem.

Az enyhe csöndet a nyugodt szobában,
Az asztalnál, hol orgona virul,
A boldog ágyat a holdfényes árnyban,
Mikor a lámpa és a gond kihuny.

S a múlt oly élő, meghitten meleg lesz,
Váradi utcák és szegedi táj,
Korán kelő szememben tarka reggel,
Hő délutánon álmatag diván.

És viruló nők, kacaj és igéret
És ciprusok az áldozó napon,
Míg karjaink kitárjuk: édes élet,
Te egyetlen eltűnő alkalom.

Az élet nem nagy, ó, de szép az élet,
S a szálló percek balzsama örök,
S a boldog órák később is zenélnek,
Csak lelked légyen fiatal s görög!

Egy harmincéves férfi így dalol ma,
S bár sok fanyar bú forr borába még,
Már ujjongani meri: heuréka,
Múló az élet, de múlóba szép!

mail

Juhász Gyula

NINCS HALÁL...

Múló világ felett
Örök csillagok élnek,
Hiába hullanak
Hervadt lombok, remények,
Mindig akar, szeret, dalol az élet!

Görögség napja, te,
Krisztusnak boldog álma,
Hiába roskadoz
Bús tegnap szürke mába,
Örökkön élsz az ég mély templomába.

Múló világ felett,
Tűnő nap temetőjén
Örökké fölragyog
Az isteni verőfény,
És él a bennünk élő égi törvény.    

 mail

Juhász Gyula

Fanyar tavasz

Ma jobban fájsz, mint eddig, ó tavasz,
Te minden évben ékes és derűs,
Te minden évben fiatal maradsz
S az én szívemből lassan messze tűnsz.

Hol vagytok régi tavaszok szelíd
És édes játékai, szerelem
S dicsőség pillangói, merre vitt
Víg táncotok, mely játszott csak velem?

Hol vagytok régi lányok és dalok
És régi álmok, hol a régi bú,
A régi bú, hogy fiatal vagyok?
Az örök álom vár már, vén fiú!

mail

Juhász Gyula

Néma válasz

Ó nézz szemembe, oly alázatos bús,
Mély áhítat ég benne s kutyahűség,
Egy jó szót kéreget, mint néma koldús,
Ki lemondóan várja, hogy elűzzék.

Úgy néz reád, mint az Édenre Ádám,
Melyből kiverték, úgy néz rád e két szem
És várja egy szavad halk biztatását,
Hogy ne engedj így elkárhozni mégsem.

Bús férfi én, akartam porba rogyva
Szemedbe nézni, mint a csillagokba,
Hogy sorsomat olvassam és megértsem.

S te egykedvű derűsen és nyugodtan
Valamit gondolsz és én lenn a porban
Látom, hogyan csukódik be az Éden.     

mail

Juhász Gyula

Kérdés

Nagy ismeretlen, ó mondd meg nekem,
Magányos-e a szörnyű végtelen,
Egyedül állasz a világ fölött,
Mint óriás rab, örök számüzött?

Mikor teremtő szent láz tüze éget,
Nem kutatod-e át a mindenséget,
Hogy valakire lelj, aki megért
S veled csodálja lelked remekét?

Nem dobban-e meg óriás szived,
Mikor szavadra egy világ siket
S csak tűnő törpék néznek lábaidra,
Egek egébe néző örök szikla?

Talán szíved nincs. Közönyös szemed
E mély világ titkára rámered
S mint kevély jéghegy, csillogva úgy néz le
Hervadt rózsára, eltiport vetésre?

mail

Juhász Gyula

Pozsony

Ha alkonyatkor ballagtál a ködben,
Mely lágy fátylával a Dunára hullt,
A zsongó zajban és a méla csöndben
Fáradt szívedbe muzsikált a mult.

A vén utcákon szinte visszazengett
A régi léptek kongó moraja,
Széchenyi járt itt és honán merengett,
Amely nem volt, de lesz még valaha.

Csokonait itt várta a diéta,
Petőfit is és az a nyurga, méla,
Szelíd diák, Reviczky, itt merengett,

Hol most új bánat árvul a ligetben
S a márványszép királynő téli estben
Magyarjaira vár a Duna mellett.

mail

Juhász Gyula

Szabadka 

Ó régi nyár, mikor a vén verandán
Két új poéta régi verseken
Elbíbelődött s a hold arca sandán
Két nyárfa közt bukkant ki az egen.

Ó régi nyár, az ébenóra halkan
Elmuzsikálta már az éjfelet,
Az árnyak óriása várt a parkban
S a denevér szállt rózsáink felett.

Ó régi nyár, a zongorán egy akkord
Fölsírt és mélyen a szívünkbe markolt,
Künn a kutyák szűköltek elhalóan.

Valami nagy bú olvadt föl a borban,
Fájón figyeltünk vén magyar szavakra
S álmában olykor sóhajtott Szabadka!

mail

Juhász Gyula

Nagyvárad 

A kőrösmenti Párizs régi fénye
Felém ragyog az emlék rőt ködén,
Egy ifjúság reménye és regénye
Ott álmodik a szőlőhegy tövén.

A szőlőhegy tövén a régi kocsma,
A piros abrosz és piros borok,
Fiatalságunk bátor indulója,
Fölöttetek fekete gyász borong.

Redakciónk, ahonnan sírva, zengve
Világnak indult ifjú Ady Endre,
Rozoga asztal, most ki írja sorsát,

Ki virraszt most melletted régi asztal,
Hogy megterülj csodával és malaszttal,
Dallal, mitől fölzengjen Magyarország!

mail

Juhász Gyula

Máramarossziget 

Magyar Kelet bazárja volt e város,
Fajok tanyája, ódon és kies,
Közel az éghez s a magyar határhoz
S a vándorló költőhöz is szives.

Kegyes atyáknál öreg iskolában
Magyart, latint oktattam itten én,
Párizs felé szállt akkor ifjú vágyam,
Fiatalságom ódon Szigetén.

Párizst kerestem és könyvekbe bújtam,
Míg az idő szállt - ó én drága múltam -
Örökre meddőn és múlasztva múlt.

Egy fiatal lány szeme átvilágol
Felém e fényből, mint a másvilágból
És vissza, vissza nem visz oda út.     

mail

Juhász Gyula

Csáktornya 

Nem voltam itt, de a rozsdás avarban
Lelkem bejárta százszor a helyet,
Hol Zrinyi élt, ki a búsult magyarba
Tüzes igével hitet égetett.

Az erdő áll még, ősi koronáján
Hárfáz a szél és vihar orgonál,
De földdel egyek már az ősi bástyák
S reményeinknek földje oly kopár.

Ma már düledék vára lőn Szigetnek
Egész hazánk s a késő énekesnek
Bús lelke sírva járja az avart

És néma daccal, fojtott fájdalommal
Idézi ősét, aki porba rogyva
Vérével írta: Ne bántsd a magyart!

mail

Juhász Gyula 

A BÖLCS

Nyugalmas, tiszta szemmel nézni mindig
A háborgó és mulandó világot,
Az örök törvényt betartani sírig,
Spinóza, ez volt a te hivatásod.

Boldog bölcs, kinek állandó szerelme
A gondolat, kiben ott él az Isten,
Téged nem rendített jó, bal szerencse,
Te tudtad, hogy a vándorutad itt lenn

Örök körökbe tart, és mint a gyémánt
A porban, egyszer fölragyog a lélek,
És kiszabadul majd a gondolat.

Boldog bölcs, eltűnődve nézek én rád,
Ki úgy díszítéd föl magányodat,
Hogy gazdagabb volt, mint ott künn az élet.

mail

Juhász Gyula

Megint tavasz...

Megint tavasz van és megint panasz van
Szívemben, ebben az örök kamaszban.
Mert fiatal még és nem értik őt,
Repül, mint a nyíl, mit Szerelem kilőtt.

Repül, de már nem várják szívesen
Az ifjak és a vének kedve sem
Derül reája s úgy borul föléje
Az ég, mint hűtlen szép szemek kökénye.

Ravasz tavasz, ne játssz velem hiába,
Ne csalj, színek és fények orgiája!
Ha jő a tél majd s hímez jégvirágot,
Én akkor is még múltak májusában
Emlékek orgonáit tépve járok.

mail

Juhász Gyula

Az élet szonettje 

...És minden alkony opálosan éled 
És minden hajnal szőkén rámkacag 
És mindig forrnak vágyak és nyarak, 
Be csodás vagy, csókok szülötte, élet! 

És mindig küldesz új bánatokat 
És új reményt is, ami dalra méltó 
És szemeket, amelyek, mint a mély tó, 
Balzsamot adnak nékem s titkokat. 

És nem fáradok el téged szeretni 
S téged gyűlölni, lázas csoda, élet, 
Naponta vággyal járulok elébed 

S bár mindig közelebb a szürke semmi, 
Te egyre szépülsz, mélyülsz s én szegény, 
Úgy érzem, gazdag voltam benned én.

mail

Juhász Gyula:

Görög prológ

Pán sípja dalol most, édes fuvola
S a szép görög égnek napja ragyog.
A mának borúja száll messze, tova,
Ifjak boldog csapata táncba fog:
Erdei nimfa, forrási najád
A víg faunnal kelleti magát,
A völgy ölén és a hegy oldalán
Örök melódiáját fújja Pán.

Az isteneknek is kedves a tánc,
Hol ifjú szíveknek új ritmusa ver,
Hol lejt az öröm és szökell a vágy...
Fel hát, fiatalság, fel, táncra fel!
Ujjongjon az ének, dobogjon a föld,
Lobogjon a hajban a tirzusz, a zöld!
Evoé, éljen az élet, a szent,
Elég pihenőnk lesz majd odalent!     

mail

Juhász Gyula

Minden rohan

Minden rohan. Szegény magányos, 
Hiába nézed a kék csillagot, 
Az élet nem bús, nem talányos, 
Az élet harcol: züllik és ragyog.

Minden rohan. S a nagy talányok 
Meddőn virulnak fönn a kék űrön, 
S míg lelkeden ül méla átok, 
Mások gyönyörbe hullnak szédülőn.

Minden rohan. S rohan az élet, 
S reád mi vár, te kérdő s álmodó? 
Mély óceánja semmiségnek 
S az alvilági, hallgatag folyó.

Minden rohan. Rohanj te is már, 
Hisz úgy is későn indulsz, balgatag, 
Leszüreteltek mindent itt már, 
Tiéd tűnt őszök holt pompája csak!   

mail
 
Juhász Gyula

Emese álma

Ázsiai sátor mélyén,
Ázsiai éjek éjén,
Hulló csillag fénye mellett
Álmodott Don vize mellett.

Szépanyánk volt, sorsok anyja,
Álmodott föl-fölriadva,
Megborzongott babonázva,
Ázsiai éjszakába.

Szíve táján a jövendő,
Lelke mélyén ősi erdő,
Napnyugatra terjedendő,
Melynek méhe sohse meddő.

Álmodott és látta kéjjel,
Ágyékából messze, széjjel
Hódító folyam dagadva
Mint rohan borús Nyugatra
.
Népek útján büszke haddal
Söpri gátját diadallal,
És föléje vén turulnak
Védő szárnyai borulnak.

És az álom egyre mélyebb,
Mélyebb, szörnyebb és sötétebb,
Ősi folyam vérrel árad
S égig nyúlnak szolgagátak!

Álom, álom, terhes álom,
Messze ázsiai tájon,
Mikor érsz már boldog véget
Anyaálma Emesének?
 
mail

Juhász Gyula

Bölcsen és derűsen

Bölcsen és derűsen be szép volna élni,
Élni, nem remélni,
Haláltól se félni, véle megbékélni.

Temetőbe járni, vígan elsétálni,
Koszorúkat látni
S mosolyogni: utunk oda mily parányi.

Nézni az egekre, tavaszi mezőkre,
Téli örökzöldre,
Altatóra várva heverni a földre.

Bölcsen és derűsen be szép volna élni,
Élni, mit se félni,
Rövid földi lázat könnyűnek ítélni!  
 

mail
Juhász Gyula

Pogány örömök

A görög szobrokon Hellas szűz napja ég,
Párosz, Pentelikosz márványa mosolyog,
Bár rég megdermedtek az antik mosolyok
S leáldozott Hellas isteni napja rég.

Az én lelkemben is, hiába bánt a sors,
Hiába tör reám a ború és a vád,
Hiába zár körül magány és némaság,
Az én lelkemben is az antik nap ragyog.

És bár gyűrt arcomon száz redő kesereg
És bár behavazták utamat a telek
S keresztény kétségek de profundis-a bánt,

Bár gyötör az élet és félem a halált:
Lelkembe zárva, mint tengerszem a hegyen,
Antik pogány öröm mosolyog csendesen.

mail

Juhász Gyula

Ha kiderül az alkony 

Megy a vonat az este sátorába
Eső után, az alkonyég alatt
S egyszerre csak kigyúl felhők palástja
S bíborban égnek múló sugarak.
Majd rózsafényben tündököl a föld, ég,
Mint valami nagy kései dicsőség,
Mint túlvilági derengés ragyog
A messzi táj s a tavaszi falomb.

Mint életünkben néha, esteledvén
Öröm, remény, csak megjön hirtelen
Valami szent csönd, mint az égi vendég,
Vagy fölragyog egy elmúlt szerelem.
Magunk se merjük hinni, hogy valóság
S amíg szelíden szövi takaróját
Nagy éjszakánk fölöttünk láthatatlan:
Megállunk andalgón az alkonyatban.

mail

Juhász Gyula

Egy régi nőnek

A múltak májusába
Eljössz-e még velem?
A múltak májusába,
Mely csupa szerelem.

Az én holt ifjúságom
A legszebbik halott,
Az én holt ifjúságom
Vígan föltámad ott.

Az én tűnt édenkertem
Csupán neked terem.
Az én tűnt édenkertem
Az első szerelem!  


mail

Juhász Gyula

Május ünnepe

A hatalom kiadta a parancsot:
Ne legyen ünnep május elsején!
Zászló ne lengjen és ének ne zengjen,
Csak robotoljon csöndben a remény!

És jött a május. Ezer orgonának
Lila bugája búgott, a napon
Minden bokor virágba öltözött föl
És a paréj is megnőtt szabadon.

Mint győzedelmi zászló, égbe lendült
A jegenye s ezer pacsirtadal
Hirdette boldogan és büszkeséggel,
Hogy itt a május és a diadal!

A nap bíborban hunyt el, a vizekben
Millió élet nászdalt remegett,
Míg a világ világ, még soha senki
Nem készített ennél szebb ünnepet!  

mail

Juhász Gyula

Alvás előtt

Esténként - régi keresztény szokás volt -
Számot vetek a lelkiismerettel:
Mit tettél ember, mit vétettél ember?
És mit nem tettél ember, most felelj?

Csordultig mindig a szív, e nagy kehely.
Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman
És álmosan, mert minden áldott reggel
A régi vágy von: kelni napkelettel.

Azután mentél, mert az élet: menni,
Egy célhoz menni, célnál sohse lenni.

És mit vétettél ember? Ember voltál
S embernek lenni: siralmas való már
És dicsőséges. Mint a csillag csillag
S a rög csak rög, az ember is csak ember.
Aludj hát szépen s kelj fel napkelettel,
Amíg az élet mégis tűrhető,
Míg ébredésre kedv van és erő.
S ha csókokat nem is csókolhat ajkad,
De új igét még mondhat és ha lankadt
Szegény karod az ölelésre, lelked
Ölelni tud jövőt, világot, embert.

mail

Juhász Gyula

Találkozás...

Amire vártam hosszú éveken:
Találkoztál velem.

Kezem fehér kezedben reszketett:
Ó mit mondjak neked?

Künn nyári alkony bíbora ragyog
És én - veled vagyok.

A mély homályban rám villant szemed,
Szívem emlékezett!

E percet százszor hiába lestem én,
És most enyém, enyém!

Kicsordult szívem, e kristálykehely.
Élet, most ünnepelj!

Pár kurta bók, egykedvű felelet,
Mit is mondjak neked!

Mosoly, míg lelkem csöndesen zokog,
Ó perc, szent, átkozott!

Éreztem, hogy hazug minden dalom,
Nem ismersz angyalom!

Éreztem, hogy egy álom cserbe hagy:
Az üdvöm nem te vagy!

Szívemnek hozzád nem lehet joga
Soha, soha, soha!  
 

mail

Juhász Gyula

NOSZTALGIA

Párizs, hol az élet
Forró szíve ver,
Hol pogány üdvösség
Új napja delel:
Ó Párizs, ó Párizs,
Nagy köd eltakar,
Ó Párizs, ó Párizs
Tiéd ez a dal!

Életem pusztáján
Már roskadozom,
Pedig vár rám, vár rám
Napfényes orom.
Ó Párizs, ó Párizs,
Te messze, te szép,
Ó Párizs, ó Párizs
Meglátlak-e még?

Szép a magyar bánat,
Mely erre borong,
Szeretem e tájat,
E hervadozót;
Ó de azért Párizs
- Akit imádok -
Rám vár és várnak rám
Az új zsoltárok!


Juhász Gyula: Szemek beszéde

Sokáig némán, némán nézik egymást,
Mint tenger és ég, mint bús messzeségek
És szól az egyik: Ó most semmi sem bánt!
És mond a másik: Ó most újra élek!

Az egyik mélyén vak reménytelenség,
A másik mélyén mennyek üdve szunnyad,
Az egyik szól: Ó elveszett gyerekség,
A másik mond: Bennem ring drága múltad.

Az egyik, mint az áldozati bárány,
Szelíden, gyáván és riadva rebben,
Az élettől gyötörten és ijedten,

A másik szűzi bátran, büszke árván
Szól: Élni fogsz! A másik: Messzi szentség!
És érzik, hogy zúg a végtelenség.    

JUHÁSZ GYULA

BÉKE

És minden dolgok mélyén béke él
És minden tájak éjén csend lakik
S a végtelenség összhangot zenél
S örök valók csupán mély álmaink.
És minden bánat lassan béke lesz
És mindenik gyötrődés győzelem
S a kínok kínja, mely vérig sebez,
Segít túllátni a szűk életen.
Testvéreim: a boldogság örök
S e tájon mind elmúló, ami jó
S az élet, a szép, nagy processzió,
Mely indul örvény és sírok fölött,
Az égi táj felé tart csendesen
S egy stációja van: a végtelen.    

mail

Juhász Gyula: Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön.

Amen.    

JUHÁSZ GYULA

Bölcsen és derűsen


Bölcsen és derűsen be szép volna élni,
Élni, nem remélni,
Haláltól se félni, véle megbékélni.

Temetőbe járni, vígan elsétálni,
Koszorúkat látni
S mosolyogni: utunk oda mily parányi.

Nézni az egekre, tavaszi mezőkre,
Téli örökzöldre,
Altatóra várva heverni a földre.

Bölcsen és derűsen be szép volna élni,
Élni, mit se félni,
Rövid földi lázat könnyűnek ítélni!    

Vita nuova

Örök tavasz,
Te sugároztad fényedet felém,
Életem reggelén.

Szabad jövő,
Hajnalod áradt mosolyogva rám,
Gyermekkor alkonyán.

Csöndes múlás,
Mely eszmelángot hamuvá temet,
Ez fojt most engemet.

Lassú halál,
Mely a nemlétbe csöndesen halad,
Álmomból ez maradt!

Emeld fel homlokod,
Kevély lélek, magasra törtető,
Dús eszmeforrás, szökj elő!
Enyém a diadal!
Bár minden vágyam semmiségbe hulljon
S minden örömre végalkony boruljon.
Örök tavasz,
Szabad jövő,
Mely behavaz,
Mely jőve jő,
Enyém, míg bennem egy parányi élet
Szikráját rejti a végtelen égnek,
Míg szebb világot tükrözik ragyogva,
Míg nézhetek a hívó csillagokra!

Juhász Gyula : Az élet bája

Vannak nők, akik egy életen által
Kísérnek minket szomorú varázzsal,
Mint hidegfényű, messze csillagok
Örvények közt a gazdátlan hajót.

Nők, akik mindig, mindig velünk vannak,
Fanyarbús illatát az új tavasznak
Ők küldik és az őszirózsa gyászát,
Gyötörnek mély emlékek távolán át.

És vannak nők - ó legyenek áldottak! -
Akik nekünk az élet bája voltak.
Pillangói a gyászövezte kertnek,
Virágai az eltűnt édeneknek.

Akik bársony szemükkel simogattak,
Vagy selymét adták ránk finom szavaknak
S emlékük úgy él, mint Mozart-szonáta,
Vagy márciusi reggel ragyogása!

Juhász Gyula:

Kórus a naphoz...


Ragyogj le ránk áldott derűvel
Fények örök királya, Nap,
A gond és bú felhőit űzd, el
S mutasd meg tündöklőn magad!
Te vagy az élet érlelője,
Az aratás és szüret őre,
Áldás és békesség te vagy,
Ó Nap ragyogj le ránk, s el ne hagyj!
Szent fényed égjen a szívekben,
Hogy mind eltűnjön a sötét
És boldog, büszke győzelemben
Vegyük át Földünk örökét.
Ragyogjon a tudás, művészet
És ünnepünk legyen az élet,
Ó Nap, te fénylő és meleg,
Uralkodjál e Föld felett!

mail

Juhász Gyula:

Adagio...


Úgy szálljon hozzád ez a dal,
Mint csillag fénye alkonyórán,
Szelíden,csöndesen mosolygván,
Te szép, te kedves, fiatal:
Úgy szálljon hozzád ez a dal.

S úgy szálljon hozzád ez a dal,
Mint hófehér galamb az estve,
Fáradtan enyhelyet keresve,
Míg csöndben zörren az avar:
Úgy szálljon hozzád ez a dal.

Ne legyen soha ez a dal
Búgó siráma bánatomnak,
Én hordozom csak, én tudom csak.
Sugaras, rózsás, fiatal:
Mint te, olyan épp ez a dal!

Juhász Gyula - Temetők

Szeretem és keresem őket,
A gyönyörű, víg temetőket.

Mert csak az élők sírnak, búsak,
A temetők mind koszorúsak.

Ott a virágok dúsan nőnek,
Poraiból a szeretőknek.

A ciprusok úgy integetnek:
Térj meg közénk, fáradt eretnek.

A gondolat itt sarut oldva
Fölnéz a hívó csillagokba.

Királyi bíbor itt elvásik
És rongy lesz a föltámadásig.

Szeretem és keresem őket,
Az igazságos temetőket.

A sírokon úgy elmélázom,
Mint nyájai fölött a pásztor.

És furulyám szelíden várja,
Míg szól az angyal trombitája.

Juhász Gyula : Testamentom


Szeretnék néha visszajönni még
Ha innen majd a föld alá megyek,
Feledni nem könnyű a föld izét,
A csillagot fönn és a felleget.

Feledni oly nehéz, hogy volt hazánk,
Könnyek vizét és a Tisza vizét,
Költők dalát és esték bánatát:
Szeretnék néha visszajönni még.

Ó, én senkit se háborítanék,
Szelíd kísértet volnék én nagyon,
Csak megnézném, hogy kék-e még az ég
És van-e még magyar dal Váradon?

Csak meghallgatnám, sír-e a szegény,
Világ árváját sorsa veri még?
Van-e még könny a nefelejcs szemén?
Szeretnék néha visszajönni még!

És nézni fájón, Léván, Szigeten,
Szakolcán és Makón a hold alatt,
Vén hárs alatt az ifjú szerelem
Még mindig boldog-e és balgatag?

És nézni: édesanya alszik e
S álmában megcsókolni a szívét
S érezni, most is rám gondol szíve:
Szeretnék néha visszajönni még.

smiley

Juhász Gyula:
HAJNAL

 

A tegnapot most váltja föl a holnap.
Sötéten silbakolnak még a fák.
Az út köves, házszegte pusztaság.
Utolsó fénye huny a csillagoknak.
A karavánja jár e pusztaságnak.
Némán söpörnek. Ködbe vész a por.
halk hamvazás dereng az ég alól.
A nap, a nap! súgják a sanda árnyak.
És gyors ütemben ébredez a forma,
A szín, a hang - dóm és gyár büszke orma
Az égbe barnul, és dalolni kezd.
Harang és kürtő szólal, a siket,
Vak éjszakát riasztva hosszú jajjal.
Az élet fölzeng: itt a drága hajnal!

Juhász Gyula - Március idusára

 

Vannak napok, melyek nem szállnak el,
De az idők végéig megmaradnak,
Mint csillagok ragyognak boldogan
S fényt szórnak minden születő tavasznak.
Valamikor szép tüzes napok voltak,
Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak.
Ilyen nap volt az, melynek fordulója
Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.

Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai
És lángoló Petőfi szava zengett,
Kokárda lengett és zászló lobogott;
A költő kérdett és felelt a nemzet.
Ma nem tördel bilincset s börtönajtót
Lelkes tömeg, de munka dala harsog,
Szépség, igazság lassan megy előre,
Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.

De azért lelkünk búsan visszanéz,
És emlékezve mámoros lesz tőled,
Tűnt március nagy napja, szép tavasz,
Mely fölráztad a szunnyadó erőket,
Mely új tavaszok napját égre hoztad,
Mely új remények ibolyáját fontad.
Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott,
Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!    

mail

Juhász Gyula - Tavaszvárás

 

A déli szélben lehunyom szemem
És gyöngyvirágok szagát érezem.
Az esti égen violás a szín
És kikeletben járnak álmaim.

A hó alól már dobban boldogan
A föld nagy szíve s csöndesen fogan
A csíra, melyből új élet terem
S bimbók bomolnak majd szűz réteken.

Az örök nap még bágyadtan ragyog,
De tavaszosok már a csillagok
S az éjszakában zizzenő neszek,
Egy új világ susogja már: leszek!

A földre fekszem, hallgatom szívét,
Az égre nézek, kémlelem színét,
Ég, föld között angyali üzenet
Hirdeti a jövendő életet.

Mert boldog ige ez és szent igaz
És örök törvény és áldott vigasz,
Hogy győz az élet, duzzad és dagad
S elönti mind az ócska gátakat!

Juhász Gyula: Tiszai csönd


Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.

Egyiken távol harmonika szól,
Tücsök felel rá csöndben valahol.

Az égi rónán ballag már a hold:
Ezüstösek a tiszai hajók.

Tüzeket raknak az égi tanyák,
Hallgatják halkan a harmonikát.

Magam a parton egymagam vagyok,
Tiszai hajók, néma társatok!

Ma nem üzennek hívó távolok,
Ma kikötöttünk itthon, álmodók!

mail

Juhász Gyula:
Éjszaka


Ki a homályba bevilágolsz,
Sivatagban vezetve lángolsz,
Ki a ködön túl élsz az égben,
Ragyogj fölöttem minden éjen!

Az árnyak titkosan közelegnek,
Kétsége megnő a szívemnek,
Mint a homály, miként az éjjel,
Te űzd fényeddel szanaszéjjel!

Az égen csillagok lobognak
Visszfényei örök napodnak.
Szívemben is - mint csillag égen,
A te örök visszfényed égjen!

Juhász Gyula:
Meseváros


Járatlan úton, fényen, árnyon át,
Keresem én a mesék városát,
Hol régen éltem, szépen, boldogan,
A várost, amely az álmokba van.

Andersen és Grimm s az Ezeregyéj
Erről a helyről annyi jót regél,
Bizton hiszem, hogy megvan valahol,
Csak azt nem tudom én, hogy merre, hol?

De ha gyermekszemekbe nézhetek,
Melyek reményt és békét fénylenek,
Nem kell nekem Grimm, Andersen se kell,
Megvan az út, mely oda vezet el...

 
 

Megosztás Megosztás a Facebook-on