Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek / Kaffka Margit (1)

 

Boldog névnapot !

 

Kaffka Margit
VENUS REGINA

Álmodtam; és tudtam, hogy álmodok;
Azt álmodtam: egy hercegnő halott. - -
Fedetlen fővel, gyászban csak néhányan,
Kiválasztottak állunk ott körülte:
Hű udvara, egy szürke, mély teremben,
Homokkő-oszlopok rideg raja,
S balzsamok közt, miket a holt lehel
A szarkofágon, mely vasból emelve. - -
Görnyedten áll a herceg. Fenn magasból
Sávozva hull be egy fakó sugár,
Az ifjú szép halott haját simítja,
S szétporzik gyengéd lábai fölött.
A fejedelem sír. Könyje csillogva foly szét
A ravatal elefántcsont díszén,
S a padló köve felszívja csöppeit.
Most olvasom a ravatal írását
Álomban-é, - - nagy, szürke vasbetűit:
REGINA SEMPITERNA MORTUA.
Különös! Az úrnő, ki örökkig él,
Az volna itt halott?... S most érzem én,
Nagyon szerette hitvesét a herceg.
Ámulva hallom, hogy énekelünk,
Hogy velük dallom én is:

Holtig gyászol
Fenkölt társat fenkölt lélek,
És a vigasz vágya vétek,
Borzadsz, fázol?
Könnyek medrén kútat ásol,
Könnyfolyódnak medret ásol.
Bárha lényed újra éled, - -
Iszonyod e drága képet
Visszatermi önmagából.

Most felegyenesül az ifjú herceg.
Megfordul..... Hisz császár. Egy német császár
Koronázó palástja rajt..... De nem,
Álom csupán...... Ó, hisz te vagy barátom,
Ifjúkori barátom, akit egykor
Szégyenben, rongyokig lezüllve láttam,
Adósságban, szennyben; hogy lehet császár?...
Ejh, hisz nem álom.... Én vagyok a herceg.
Én intek. - - S főbbjeim lassan emelve
Viszik a mély üreghez drága testét,
Hallom a feszes kötelek rívását.
Ahogy lecsúsztatják. - - Nem, nem sírok.
Elfordulok, mert látni nem bírom,
És nem bírnám érinteni kezemmel,
S jaj, ezt a szörnyű balzsamillatot...
Ó daloljatok, daloljatok megint,
E kinzó lármát mulasszátok el,
Nem akarok zokogni..... S zokogok már,
Zokog velem a messze boltozat.

Holtig áldjon
Szabadultat szabad lélek. - -
Ám az élők vágya: élet.
- Tudsz-e szállni, szállni vélek,
Szellemhaddal, szellemszárnyon?
Hogyha kelnek, megölelnek,
Bú-körödből kiemelnek.

Most már bírok magammal. - - Most szívem
Fényre áhít. S míg mögöttem tompán
Kong a sötét bolt, - - a szabadba lépek.
Megingok. A kék déli ég lenyom,
Szemem vakítja. - - Messziről viharzó
Sokezerhangú ujjongás zaja
Hatol felém, s lehelletem akasztja.
Most látom; hisz az én népem ujjong.
Hisz magam írtam tegnap a parancsot:
"A nép örvendve tisztelje halottait,
Mert így akarta ő, drága úrnőm!"
Tavaszünnep van. És alattam messze
Fatetők csillámzöldje hömpölyög,
Teraszos, tölgyes park dús lombja révlik.
Oda - - leszállok. Ott, a fekete
Gallysűrűn átsürög az ünnep üdve.
Tiszás ragyog, és mintha galambszárnyak
Hószín raja surrogna át a fák közt,
A májusszagtól édes levegőben,
Mégis.... galamb röpte nem ily hullámos,
Virág hull ily ziláltan. Szárnyvirág.
Szárnyas, fehér virágok tengere
Felhőzi az embernyüzsgést. - - Most látom...
Összefogóznak, körben lejtenek,
Szétválnak újra - - virágzó gallyakkal
Táncolva játszanak. Megyek utánuk
Illatjok tűz-nyomán.... Ó, látom őket,
Mezítlenek. De nem. Valami fényt
Lehellnek tagjaik, mely mint a fátyol
Átlátszó, bár sűrű. Nyakán, kezén
Ékszert visel mind; válluk gyenge szárnyat,
Mint mesenagy nappali pillangóké.
S ki szőke hajjal jár, kék burka van,
Sötét sörényűeknek tűzpiros.
- Igy táncol népem, szárnygallyakat lenget,
Tiszteli drága nőm akaratát,
S lát engem; mint álomban loholok,
Mindenki ujjong. S ott a pázsiton
Szép kút csobog, - - és egy sereg leány
Lejti körűl dalolva.

Vággyal vigasz jár.
A kéjben minden megfejtve,
Halálba élet van rejtve.
Ó, ha kebleim dombjára hullnál.
Szájoncsókolnál,
Tegnap és holnap hadd volna felejtve.

Mily szoros a koronázó palást,
Hévség sugárzik, forróbb, mint az ég,
E lányok s ifjak fénylő teste ontja.
Most csapatonkint szemlélem a népet.
Itt valamennyin ifjú emberek. - -
S szívem atyai gonddal telik el:
Hisz öregekért is van a tavasz,
De ők, úgy látom én, most otthon ülnek,
Bús odvaik félfényében morognak;
Nem ösmerik királyi szívemet.
Én ifjaim ti! Énekeljetek!
Ti értitek drága úrnőnk szívét.
Dalt! És a tölgyek száz levele reszket
Férfihangok karától.

Évek: órák, kínra-költek:
Gyönyör: annyi mint pazallás.
Élet: vérző sebbel dallás.
- De ha szív-véreddel élted:
Sorsa oldott, mély hitvallás.

Ó, egyre forróbb fényük olvadt burka,
Egyre nyomasztóbb királyi ruhám.
Éget. Pihenni kell. Elhagyni kissé
Az ünnepet. Már messze tarkaságban
Foly szét a szárnyak játéka a földön.
Vállaim fájnak. Végtelen e park tán?
A fák sűrűbbek lesznek, erdők lesznek;
Egy völgybe érek, mely bükkel benőve.
Fellélekzem. Úgy hat ide a zaj csak,
Mint szent morajja távoli misének.
Alig erősebb, mint a forrás hangja,
Mely útamat mormolva követi.
Mélyül a völgy, s körülhajol egy párkányt.
Itt szétgurul a forrás, s ragyogó
Szivárványfonalakká fut a fűben.
S zeng, mint valami dal. Nem: eleven hang.
Már szakadék a völgy. Tajték ragyog lenn,
A fák mozgalmas árnyakkal behintik.
Hídösvény ível ott, - s a karfa karján
Fényektől hajnalozva hajlik át
Kettő a meztelen lányok közül.
Dalolva hinti vízporral ösvényét
A szőke most. Ó szépség! Álom ez!
Reszketek. Idenéznek; látnak engem.
Mindketten látnak engem és dalolnak.

Miért félni?
Csak a szívemben van sötétség.
Színes szintje forró szépség,
Tarka láva. Fényben élni,
Int az örvénytorkú mélység.

Nem álom. Édes ijjedelmem: élet.
És az ő hangjuk él; mindketten élők.
Te gyönyörű, a halvány mennyszínekkel,
Édes asszonyom hangja a tiéd!
Te légy vígaszom, ahogy ő igérte,
- Igen, vár engem, át-int, jön felém.
Látom, amint keblei csillogása
A lomb közt bujdokolva felmerül,
S a bükkfák fehér törzsétől kiválik.
Igen.... hónyakára, karja türkizére,
S ott a másik.... járása és rubinja,
S mint lágy lehellet, pihegőn remeg
A pelyhük égkékje, pokolpirossa.
Ott szemük parázsa villan felém.
Ott vannak. S az édes ijjedelem
Szivemtől halántékomig szalad.
Mert te.... te másik, barna szemeiddel....
- Édes asszonyom szeme a tiéd!
Te légy a vígasz, melyet ő igért!
Összefogóznak.... ketten intenek.
Le? Oda? Én is? - Szöknek.... fulladok!
Csobogva úsznak át a másik partra.
Koronázó ruhámban két karom
Utánuk nyujtom. Lenge kacajuk cseng.
Ott állnak, állnak, állnak és dalolnak.

Tudsz-e szállni,
A Magány Völgyétől válni? -
Itt erednek az erők,
Szent fogósdi-játék járja,
Hagyjuk, hagyjuk a késlekedőt.

Megfordulnak. Már el akarnak hagyni?
Fel az ünnephez.... a szakadék martján?
Már a liget gallyával koszoruzzák
Mentükben hajuk játszva. Várjatok meg,
Nem bírok oly gyorsan. A zuhatag....
A híd oly messze.... És szoros ruhám,
Nehéz királypalástom.... várjatok hát,
Hisz levetem. Már ott van, lenn van. Ó, mily könnyen
Lélekzik a meztelen ember. - Úszom,
Habos friss tajték locsog vállaimra.
Már itt. Elérlek. Futsz?.... Gyorsabb vagyok,
Megjöttem, szárnyak csattogása hallik.
Az én szárnyaim. Én is repülök.
Zizzenő, kettősszinű lenge pár.
Égszín s rubintszín lángokból fonott
Lendit szilajon a szőke nyomába,
Megvan. De.... mindakettőt kell, hogy bírjam.
Ott.... azt a barnaszeműt akarom még,
Most.... Nem, a szőke illant el.... Kacagnak,
Kezet fognak megint. - - Messze, rikoltva
Örvend a nép, s üdvözli vadászatom.
Már énekes, virágos láncban indul
Felém segélycsapatjuk. Nem kell, nem kell,
Én ejtem el. Itt vannak - - ujjaim közt,
Itt szőke.... barna.... repülő hajók....
Szorosan tartom.... ah.... felébredek.

1910

Kaffka Margit


VIHAR ELŐTT

Eredj hát, hogy ne lássalak soha!
Fellegbúvó csillag majd elvezet.
Hogy villámlik! Zivatar lesz az éjjel!
Ne várnál mégis?... Nem, nem! Csak eredj!
Míg nálam itt időztél, más tanyákon
Mulasztottál más, édes perceket,
Szegényebb lettél. Kergesd hát, utólérd!
Csak vissza ne nézz! Csalj meg, elfeledj!

Egy szót se mond! Köszöntöm azt az asszonyt!
Pejkó, nyugodj! - Mit akar ez az állat?
Hozzám nyerít? Szoktasd el a kezemtől!
Mér tudna jobban emlékezni nálad?
Ez dörgés! Menten elered a zápor,
És hogy jutsz át, ha a patak megárad?...
Az ablakom majd utadra világol,
Csak menj!... Ne hidd, hogy meghalok utánad!

1901

Kaffka Margit
ZÁPOROS FOLYTONOS LEVÉL

Mily sokan vagytok!...
Millió kis katona gázol
Most vérködben, fagyott mocsáron, füstpernyés, fölsebzett úton,
- (A végek vad völgyein át már fújdogál a hideg szél,)
Oly kábán egy-ritmusú léptük, oly egyszínű szürke gúnyájuk!
Élet töméntelene! Durva fölösség porszeme egy-egy,
A szédült sokaságban nem kérdhetik hova, merre?
Csak mennek, bár nem értik, mi sodorja őket, - a tébolyt,
Hogy tűzhelyet, műhelyet hagyva otthoni szokást és gondot,
Járjanak dúlt faluk útján, vérködben, fagyott mocsáron
S ha kiáltanak nekik, öljenek szörnyű robajjal. -
Mert másmezű, másszavú szomszéd ugyanezt műveli vélük,
Túl akar jönni, hogy nevezze "enyém"-nek a földet,
(Bár azé örökre a föld, ki túrja s rátapad élete.)
...Nem, nem értik... Ki akarta?... Honnan jött e suta kényszer?
Hogy ember törjön így emberre föld alól lesve mint okos vad,
(Mily jó most a föld vadjának. Kímélik attul a fegyvert
És téli álmot alszik kis párjával csendes odúban.)
Nem értik... Pihenvén néznek a tűzbe és nevetik milyen egyenlők.
Most sárosan, férgesen, fázva, testvérré-fosztva így együtt,
Bár van amelyik könyvre is gondol és hajdani szép muzsikára,
De a baka is "rögényezi magát" és lidércet álmod a lángban
S mind gondol jó asszonyi szóra, meleg asszonyanyás kézre,
...Majd vitatják, kifelé tart-e már a kergült, beteg idő?
Hogy folytatná ki-ki önéltét, mit gyerekkora óta ösmer,
Ám addig szótfogad, mit tegyen, - - húnyt lélekkel megy előre,
Megadja magát, - - ez a legjobb, - - s próbál az életnek örülni.
Részvét elől becsukja szívét, egy gondja van: "Ma még élek!"
Sírtalan temet bajtársat: "Ez hűlt ki szegény ma, nem én!"
...Jaj, milliónyi közös nyomorból ki se látszik a tiéd, szerelmem.
S mily sokan vagyunk.
Millió picike asszony
Sír itthon a párja után, méri gyötrődve az időt,
Ír biztató levelet és könnyje zilálja betűjét,
Lesi a postát: "Jaj, eleven még a kéz, mely írta?"
Asztalnál egy hely üres... és torkán akad a meleg étel,
Keserűn száll özvegyi ágyba: "Mi vackon pihen a másik?"
Majd imádkozik és tervez, ó, hogy terít majd neki asztalt,
Hogy kíméli meg a gondtól, - hogy keresi mindenbe kedvét,
Sohase mond kifogást, engedve hajol szavára,
Körülte lábujjhegyen jár, hogy csenddel gyógyítsa szívét
És feledni, feledni segítsen sok vádas, iszonyú látást.
"Hozd vissza Isten! Csak őt! Ha betegen, kigyógyítom én,
Csak jöjjön, ha csonkán is,... felderítem éltét halálig,
Ha elrútítva,... nézze tükörbe, szívembe magát,
Elváltozva,... én vissza, volt-magához terelem!
Kis ajándék legyen éltem, hogy neki szenteljem ezentúl!
- Mily jók leszünk ezután; egyszerűek, békések, tűrők!
Ki akad fenn kavicson, ha hegyomlásból szabadult élve?"
- Így beszél ma minden asszony, ki gyötrődve méri az időt,
Hogy elbírhassa ép ésszel - idegen munkába roskad,
Idegen sebet iral, - hátha lát mégis az Isten?
(Ha nem rejtőz szégyenkezőn most tág ege kárpítja mögé.)
...Jaj, millió asszonyi kín közt ki se ösmerszik asszonyodé...

S mégis... csak te meg én!...
Kiáltom feléd most e zord éjszakán át,
Hogy nincs egyéb mirajtunk kívül és e-kívül nincs egyebünk!
S ha elmúlunk, - kis szemünkkel a világ húnyja be szemét...
Emlékszel?... E nyár havában, ős fórum tört kövei fölött
S az antik szűzek feredője felé kiáltoztuk egymás nevét,
Majd gyönyörű dombok lábján mondtad: "Itt harcoltak hajdan!"
...Álmodtuk-e akkor e rengést? Oly külön voltunk. Csak mi voltunk!
...Társam te, harmóniám, első jó s boldog szerelmem!
Társad én! Harmóniád! Első jó s boldog szerelmed!
Kik tapintva egymás szívét: "Egy matéria!" - szóltunk,
Kik ámulva öleltük egymást: "Szégyentelen ölelés!"
Halld életem! E mai orkán nem történik mivélünk,
Közén-esett vakeset csak, nincs értelme, oka bennünk,
Mi csak egymásnak vagyunk: becsület, élet, adósság!
- Mi próbáltuk s jó nekünk együtt bárhol a földön
S valahol mécset gyújtottunk, körültünk nyugalom zenélt.
...Tudod-e még a balkont, az olajfás kertre tekintőt?
(A szép hegyiváros kőkútja csicsergett a holdfényben alattunk.)
"Most boldog vagyok!" - ott mondtam; te tudod, hogy először mondtam.
Te szeretőn betakartál, mert hirtelen zizzent hűvös szél;
És reggelre jött a hír, menned kell, zajlik a világ,
Lavína indul, orkán zúg, delirizál az élet.
(Lásd, szó köztünk maradjon: megmondom, mért volt az egész,
Mert életemben egyszer én: "Boldog vagyok!" - ezt mondtam.)
Ám isteni gőgben örök: te, én s a mi egy-pár voltunk;
S már Isten, aki művelte, sem művelheti mássá.

Te messze, - én itt.
Most ugyanazt a holdat nézzük és egymáson pihen a szívünk,
Bár egy percünk se hasonlít, bár hetekig jön tőled a hír,
Bár gázolsz sarat és vért s a téli földbe tanyázol,
Bár sírva írok itt most s mellettem bús, üres ágyad.
Mi történhet velünk?...
Megölnek? (Ó, nyügözi e gyilkot görcsösen virrasztó szerelmem,
Ha percre ellankadnám, tán meglelné drága szíved!)
De régebben vagyunk mi egyek, - tovább is egy a mi útunk...
Tán elmossa képem az idő?... (Hogy szánnálak nélkülem téged!)
De csak egy szót kell majd szólnom, hogy szívemre ösmerjen szíved,
És visszajöjj akárhonnan Solveigod esti dalára!
- Mint pecsétet tettem szívedre magam, mint bélyeget a te karodra,
Mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a koporsó
Az igazi szeretet.

1914

Kaffka Margit

A HÁRFA


- Dehmel -

Nyugtalanságban áll a szirti erdő,
Felhők tolongnak keletről nyugatnak,
Lenn tompán döng a sűrűség a mélyben;
- Varjak húzása néma és heves; -
És tompán döng a léptem.

Még ifjan, hajdan jártam ez ormokat,
De karom akkor nem feszült az égnek.
- Még nem búgtátok a vágy viharát
Ősvilági hangotokkal szívembe,
Vihar-anyák ti, iszonyú fák!

Egymástól messze, gőgben, mily külön,
S alig moccannak a feketült törzsek.
De fenn a koronákat szél zilálja;
Ott kiszabadult vad erők dühe
Vájja karmát a lombok zöld hajába.

E törzs itt úgy áll, mint földisten keze,
Mely öt hatalmas ujjba széthasadt.
Lenn a gyökérnél még barnán ragyog,
- De feljebb szökken, mint az agg, szikár,
Magános faoszlopok.

Szörnyű öt ujj! Szívós harcba idegzett!
Mint hogyha egymást marcangolni vágyna,
Vagy tán zenél? Borzalmas áhítattal
Tépik a húrt a görcsös gally-ízek;
- Köztük egy elátkozott, ősi hárfa.

E hárfából süvölt a démoni hang,
S tör vad erővel keletről nyugatnak;
Az erdők szava visszadöng a mélyben.
- Ezt ifjúságom mélyéből ismerem még! -
Vihar! Beszélgess vélem!

Hogy epedem én mindig egy kéz után,
Mely méltón kapcsolódna az enyémbe!
Az én öt ujjam is vérezve dult,
Sebesre-nyúlt, ki a vadon világba;
De mert hiába, - ökölbe szorult.

Ó, mennyiféle izzó áhítattal
Dobáltam Isten s állat közt magam!
Míg megérthettem a vihar szavát:
Csak egy áhítat van - lelkemre méltó,
Az, mely a mindenséget fogja át.

Jöjj, mindenhatóság vihara, rázd az erdőt!
- Rémülve rebben varjak rút csapatja, -
Rázz önmagamra engem, ősi szellem!
Vihar hárfája, zengjed sorsomat!
Világ! Taníts magányra engem!

1917

mail

Kaffka Margit

A KASTÉLYBELI LÁNYRÓL


Az anyja rendben tartott sok léhűtő cselédet,
Kastélyasszonynak hívták. Minden kulcs nála volt.
Az apja - (úgy mesélték,) - a gróf. Sok furcsa gépet
Babrált a vén toronyban és könyveket magolt.
Míg ifjan forrt a vére, szegény, közrendű házból
Úgy hozta el a gróf az asszonyt hajdanán,
Majd - megtűrte cselédül. Ám valamerre távol
Klastromba nőtt és tegnap került elő a lány. -
Úgy mondja, aki látta:
Olyan, akár a képen az öreg méltósága...

Mint egy fehér apáca, csendes volt, halovány,
És szomorún lézengett, amíg nap-napra telt.
Ám egyszer - tudj' az ég! - e szótalan leány
S apja, a furcsa vén legény, egymásra-lelt.
És fenn a vén toronyban együtt tanultak este,
Vagy nézte karcsú, szép kezét a zongorán...
Azt mondta: "kis leányom!" - Az anyja sírva leste
És távol rokonok szörnyűködtek: "No lám!
Megérjük még talán,
Grófnő lesz, örökös lesz az a fattyuleány."

A gróf kapott azontúl sok, hosszú levelet
És hivatta az asszonyt. Ideges volt kicsit.
Így szólt: "A lány... a lányom szerencsés nem lehet,
Ha ösmerik az anyját. Ön nem maradhat itt.
Kap évdíjat... Holnap majd gyűlésez a család...
Velük én szembeszállok... A gyermek az enyém!
Ejh! Gyűlölöm a sírást!... Most hordja el magát!"
És indulna az asszony... Oly roskadozva mén,
A küszöbön megáll, visszatekint szegény,
Mintha valamit várna,...
És akkor szomorún, némán megindul utána
És elmegy véle a lánya.

1905

Kaffka Margit

A NAP VITÉZE


A fiú anyja elhalt még a nyáron, -
Hat éves volt. A lány alig mult három,
Örökbe tartott kicsi koldusok,
A hajuk borzas, szemük mosolyog
Talán, - mert senki sem vigyázott rájuk
- Vidám a kedvük, rongyos a ruhájuk, -
Valahogy összeszoktak rosszba, jóba,
Foltos ujjasba, tépett viganóba,
Nem ártott nékik hideg, se meleg,
Együtt kószált mindig a két gyerek.
Egyszer, - hogy tavaszodott nálunk épen,
Kék volt az ég, - a fű kiserkedt szépen,
Hogy kézenfogva ballagtak előre
A várhegy oldalán, a temetőbe,
Honnét alig tisztult le még a hó, -
Csak úgy betévedt Andris meg Kató.

A meredeknél, - túl a kőkereszten
A kisleány ijedve visszaretten,
És meglapulnak egy sirdomb tövébe, -
Ott fenn, - az útnál, - talpig feketébe
Egy asszony ül útszéli kis padon,
Az arca sápadt. Annyi fájdalom
Van a szemébe. - Igy van festve épen
Az Isten anyja a templomi képen, -
Tudja Andris. Ő iskolába is járt,
S míg kézenfogja a szepegő kislányt,
Biztatja: Ej no! Én vagyok veled!
Ha félsz Kató, - magam odamegyek.

S a szép úrasszony oly szelíden nézett, -
Dehogy bántotta a két kis cselédet, -
Feléjük nyujtá kis, fehér kezét,
Megsimogatta a Kató fejét,
S Andristól megkérdezte csendesen
- "Ki fia vagy te, - édes gyermekem?"
Hozzásimult a lány, - a fiú bátran
Felelgetett, - s barátok lettek hárman.
Súgta Andris: "Az érnél, - túl a réten
Színes kavics van, - jöjjön néni vélem!
Nem bír? Sebaj! Hozok belőle hát!"
S Katóka szórt ölébe ibolyát. -

Eljöttek másnap, - s nem kószáltak el,
Csendben maradtak a szép nénivel.
Harmadnap esdekelt Andris gyerek:
- "Meséljen egyet! Vagy azt mondja meg,
Mért jött ide, - a mi falunkba épen?
Honnan való? Tündérek erdejében
Gyémánt csudavárban lakott talán?
Ott van ilyen sok! Mondta nagyanyám."
S felelt mosolyogva: "Ahol én lakom,
Sűrű a köd, - hideg van ott nagyon,
Azért nem tudnék meggyógyulni ott;
Idejöttem, - keresni a napot.
Itt fényesebb, - de nem elég, - sohse..."

Kiált Andris: "Van arrul egy mese
A zöld király legkisebbik fiárul,
Kétfejű sárkánnyal viaskodásrul,
Ki ezüst felhővárba fenn lakott, -
De elrabolta tőle a napot
Az a vitéz. - Biz én is elrabolnám!
Ha elmegyek, - Kató, - te várakozz rám.
A sárkánnyal vihat úgy-é akárki, -
Nem baj, - hogy az ember nem ép királyfi?" -
Aznap este - szegényes szalmaágyán,
Hogy elpihent, - az a hétfejű sárkány
Ki nem ment sehogy a fiú eszéből, -
Éjfél is volt már, hogy elaludt végül.
Egyszer csak, - ablakán a kis kamrának
Hall koppanást, - egyet, - majd kettőt, hármat, -
Kinéz. - Nagy fényesség tűn a szemébe,
Kinyitja gyorsan, - hát csak jön elébe
Toporzékolva, tűzesőt okádva
Minden meséknek táltos-paripája.
- "Ülj fel, - kis gazdám! - Széna, zab se kell,
Ne fordulj hátra, - csak én rám figyelj! - -"

S hegyen, völgyön repül a csodamén,
Azután meg a felhők tetején
Egyik csillagrul másikra szökell, -
A teleholdat gyorsan érik el,
Aztán a Göncöl szekeréhe' jut,
Patái alatt porzik a tejút.
Körültök egyre növekszik a fény,
S míg egyet dörzsöl káprázó szemén
Andris vitéz, - már ott, elötte áll
A kacsalábon forgó csodavár,
És szól a táltos: "Most gazdám, elébb
Kérd el a Nyilas csillag fegyverét".

Andris hallotta már az iskolába,
- A tudomány is elkel itt, hiába, -
Hogy túl a Mérlegen, túl a Bakon
A Nyilas csillag mi tájban vagyon,
Meg is találta, - ráköszöntött szépen:
"Minden jót, bátya, - az Isten nevében!"
Rámordul az őrcsillag: "Terrringettét!
Hogy bátyádnak mondtál, - ezer szerencséd,
Ki máskép szól, mindenkit lelövök,
Hát a fegyverem kell neked, kölyök?
No, már a lelked rajta, - én nem bánom,
Csak úgy jársz, mint a többi harminchárom:
Volt azok közt vitéz akárhány, -
Téged is fölfal a hétfejű sárkány."

Jön a fiú, fegyverrel a kezébe,
Szól a táltos: "Gazdám, semmit se félj te!
Csak ha a sárkány szembe jön veled
Kiáltsd: ,Irgalom, jóság, szeretet!' -
Aztán lőjj rá a nyillal!"
Úgy esett,
A sárkány bömbölt, futta a tűzet,
Nagy dérrel-durral úgy indult neki, -
Ám a varázsszót ez sem feledi, -
Rálő, - s a szörnynek felszökken a vére,
Fel a várkastély tornya tetejére,
A kacsaláb megáll nagy hirtelen,
A hármaskapú meg nyitva terem.
Ahogy belép, csak eláll szeme, szája, -
Körülte van tündérország csodája.
A szóló szőlő szólítgatja szépen,
Mosolygó alma mosolyog kezében,
Csengő barack is csendül csodaképen,
Mintha angyalpár ministrálna épen, -
S középütt, - színes vizű szökőkútnál
Talpig fehérben, mosolyogva ott áll
Aranyhajú pici tündérleány,
S szól hamiskodva: "Félsz tőlem talán?
Szebb vagyok úgy-é, mint borzas Katád?
Velem játszani mindig fogsz-e hát?"
A fiú nézi és szól csendesen:
- "De már, kisasszony, - én megkövetem,
Ahol én járok, - velem nem jöhet,
Hogy enné meg a száraz kenyeret,
Mit rektor-nén' sütés előtt ha ád,
Azzal szoktam kínálni kis Katát.
Üvegliliom-köntöse meg épen
Széjjelszakadna a virágszedésben.
Játsszék csak a magaformájú társsal,
Én beérem az árva kis Katával."
E szókra a lány eltűnt, - semmivé lett
A kert, - s az egész boszorkány-igézet.
S a fiú bátran, büszkén, délcegen
Tizenegy szobán keresztülmegyen
S a tizenkettedikbe is belép.
Ott ül a király. Ékes, csodaszép
Palástja, trónja: - mind csupa arany
Csillog, szikrázik káprázatosan,
S a koronáján, - fehér ragyogásban
Izzik, tüzel a naptányér csodásan.
Az Andris száján elhal a beszéd,
És betakarja mind a két szemét.

S szól a király: "Akárki a neved,
Olyat míveltél, mit senkise tett,
Odadom önkényt, ha - ép akarod -
A tarisznyádban vidd el a napot;
Vitézi munka, - bére a tied,
Isten neki! Odaadom, elvihet'd,
Ha kedved tartja. Egy a bökkenő,
Kinek szántad, - a szelid arcú nő
Nincs már a földön. Ott meg nem leled,
Talált azóta sokkal jobb helyet;
Odament, ahol milljó nap ragyog,
Hozzá képest kolduskirály vagyok.
Téged valamikor majd elvezet
Hozzá Irgalom, Jóság, Szeretet. -
A rendet most ne bolygatnók, öcsém!
Maradjon a nap a régi helyén,
Hajolj a szóra, az Isten megáld,
S a kedvedért megáldja kis Katát.
Jó tettedért jót várhatsz, - higyj nekem!"
S felelte Andris: "Amen! Úgy legyen!"
Hogy ezt kimondta, felhő jött felé,
Sűrű fehér köd arcát elfödé,
S amikor nagysokára észhe' tért,
Ámulva dörzsölte meg a szemét.
Ott feküdt kicsi szalmafekhelyén.
Virradt már, s a fehér hajnali fény
Széles csíkban a tűzhelyre esett.

Az nap, - meg másnap is még, - keveset
Látta Katót, - s játékra rá nem ért.
Aprócska dolgot, meg picinyke bért
Kapott már néha, - s győzte emberül.
Vasárnap, - hogy újból összekerül
A két kis árva, s megy a temetőre,
Katóka észrevette már előre,
Hogy a sírkert szélin, - közel az érhez
Egy frissen hantolt sírdomb feketéllett,
S a temetőőr halkan szólt megettük:
- "Az idegen úrasszonyt eltemettük!"
A két gyerek elhallgat meglepetten,
Aztán egymásra néznek mind a ketten,
"- A sáros földbe? - Kacagni való!"
Dehogy is hitte Andris meg Kató.
Az égre néztek, ahol felhaladt
Sugárpompában a tavaszi nap,
Belenéztek sokáig, önfeledten,
És könnyes szemmel mosolyogtak ketten.

1904

Kaffka Margit

A SZŰZANYÁNÁL


Egy reggel - nesz nélkül, bájosan, szelíden
Nászöltözetben álltak mind a fák.
Szép májusasszony! Önt kereste szívem
És Önhez vágyott ez a sok virág.
Virágtalan az oltár is, - beh árva!
Palástja hószín, - pillantása jég,
Anyakirályném! Szolgáló leánya, -
Udvarlására mégis eljövék!

Kegyét veszítve bujdostam azóta, -
Emlékszik? Köd szitált, permetezett,
Zúzos november-estén, lopva, óva
Hoztam Önnek egy kis aranyszívet.
Emlékszik-é, hogy hűs márványkezére
Miért szorult rá akkor a szívem?
Farsangos éjek röpke láza érte, -
Nagyasszonyom! Most úgy szégyenkezem!

Emlékszik-é, malaszttal teljes asszony,
A lázadó, a káromló imákra?
Engedje, hogy fehér bimbót fakasszon,
Virágba nyíljon lelkem minden átka,
Mit rájuk szórtam! - Oh, mert megdobáltak
Nehéz, buta rögekkel akkoron,
Szidalmazó gúnnyal utamba álltak,
- Szánakozott-é rajtam, asszonyom?

Emlékezzék meg! Egykor, Júdeában
Gonosz nyelvektül Önt is érte vád,
S elveszítette, - noha makulátlan,
A lelke üdvösségét, - a fiát,
S a szíve minden gyötrelemben égett...
- Ön irgalmas, mert hisz boldog nagyon.
Ne emlékezzék! - Adjon békességet!
Fogadjon vissza engem, asszonyom!

1903

Kaffka Margit

A VADASI ERDŐ


A vadasi erdőt az Isten megverte!
Már a vadgalamb is elkerüli messze.
Tilos, tilos, tilos, fészkire nem járhat,
Kivágták alóla mind az öreg fákat,
Odvas, öreg fákat.

A vadasi erdőt nagyapám is vágta,
Egész falué volt mind füve, mind fája,
Békén legelt ott a legelő jószág is,
Békén virult ott a gólyahírvirág is
Az árnyékosába.

A vadasi erdőt,... nem tudni, mi végből,
Nagyon kerülgetik a tens' vármegyétől,
Keményszavú urak bekerítik lánccal,
Mérik háromlábú, ravasz masinával
Egész héten átal.

A vadasi erdőn gonosz törvényt látnak:
Csúffá tették minap az édes anyámat,
A kerülő látta, venyige volt nála,
Öreg fejérül a keszkenőt nem szánta,
Zálogba kivánta.

Vadasi erdőre adót is vetettek.
Falubeli lányok szamócát kerestek.
Inzsellér úrfiak alkudoztak rája,
Sohase volt annak olyan nagy az ára,
Vadasi határba.

A vadasi erdőt az Ég is megverte!
Az örvösgalamb is elkerüli messze.
Tilos, tilos, tilos! Fészkire nem járhat,
Mert kidöntögették a jó öreg fákat,
Odvas, öreg fákat.

1905

Kaffka Margit

A VÁROS


I

Haloványselymű reggel, felhős fény, szőke színek,
Lenn ódon, szürke minden, meleg szépiabarnával árnyalt,
Torpad zömök pillére sok régi, régi háznak.
Palakockákkal mustrás az esővert, ó kövezet.
Alattam utcák és tornyok és fellegvár messzi képe,
Súlyos hőhidak át a platinafényű vizen. -
E roskatag, királyi város méla pompája izen:
- - Sok csiklandón új látásnak ma friss idegekkel elébe! -
Az erkélyen terítve...Itt ülök zsibbatag
Álom, s fürdő után még, lágy távolokba nézve,
Napfénycsík szállal át, - beletáncol a mézbe, -
Jó volna itt maradni békén. De nem szabad!

II

Árkádos út, faragott, régi kövek!
Nosza! Két buzgó szemembe venni
Óbetűs írást, íves kapuboltot,
Mindent!
Lallala! Megindultam hát menni!

Gyorsan, iránytalan! Most felfedezek!
Ott térré tágul az utcasarok.
Ó, - jobbra a víz már hídtorony, oszlop,
Ormok, kupolák! nem!
Mert én most balra akarok!

Én odamegyek most, ahová akarok,
Nincs, ki zavarjon, sürgessen, vigyen,
Társ, akit féljek, hogy én zavarok,
Ha jobbra, - ha balra,
Jó nekem egyedül, igen, igen!

Itt templom, ott hídak, - itt tornyok, ott ormok!
Két árva szemem! Sok súlyos igéret!
Dologra! Látni! - Ó mindjárt megyek én
Ide is, oda is.
Csak hadd ülök le kicsit! Hadd nézek, nézek!

III

Ni! A régi tanácsház órája az ott,
A Havlata Pavlata regés remeke!
Megvárom! Még öt perc, - még három, kettő!

Ver zengve, - s kijönnek, mind a tizenkettő,
Az apostolkák sorjába, körbe.
Az Péter a kulcscsal, az János a könyvvel.

És hosszú, vontujjú, vézna kezükkel
Megáldanak engemet, az idegent is,
Keresztet írnak és tovalengenek.

A halál ezalatt egyre csenget,
"Ne még!" - könyörögnek balrul a szobrok.
A Paraszt, a Pénzvágy, a Hiúság tükörrel.

De ő "igen"-t bizonygat kis vázfejével. - -
Ám vége! Elverte sorát az óra,
S a végső mozdulatba merevül Áldás, Halál.

Amíg új óra száll.

IV

Mélyülő ívek elnyult denevérszínű árnya,
Szilánkba-tört fénysávok a kőmozaikon már,
Csengve koccan a lépés a barna padsoroknál,
Csalóka távlatok a tömjénködös homályba.

Benn bágyatag, fehér csipkékben a nagy oltár,
Mély fakóarany derengés, halk mise-bűvölet,
Álmatag, messzi sárgák, zárkózott lilaszínek
Közt selymes, zümmögő hipnózis lágy fénypalástba járkál.

Smaragd és rubint az ablak. Ó gyermeki, régi hitek!
Pirosban láttam a poklot, izzó tűzbarlangjait én,
Hűs légutat, híg lebegést a csillagok éji közén
A kékben. - És vértanú-dicsfényt jelentett a zöldszín üveg.

Gyöngén imára tett kis forró tenyereim közén
Így lüktetett a vér át, zsibbatag test-delej áram,
Szent voltam, sulytalan, lélek a zsongó áhitat-árban,
Míg félcsukott pilláim fátylán így káprázott át a fény. - -

V

A várfal tornya. - Jön kulcscsal ifjú parasztasszonyka.
Megy előttem gyertyával a horpadt kőgrádicson,
Szoknyája friss, ragyog a szoros, fekete kontya,
A mondókát szaporán, ügyesen, ontja:
"Éhbörtön és kínzóház és vesztőhely volt e torony!"

"Itt a ciszterna-száj. Itt lebocsátták hosszú kötélen.
Adtak vele darab kenyérkét, pohárnyi vizecskét.
Négy társa négyfelől láncon itt várta napokon, éjen,
Hogy üvölt és nyög a mélyben.
Ha csend lett, a másikat -, így sorba, - leeresztették."

Mondja, mint balladát. Mutatja ősz Taliborka piciny emlékit!
- "Ölt, foglalt, konspirált, - s itt gáláns franciakártyákat festett
Vérrel, téglaporral, korommal - e néma üregbe tíz évig.
Míg szép, úri fejét vevék itt." -
Mondja, - s okos kis nőszeme fénylőn már borravalóra lesked.

Valóban, ez ölnyi kőfal, e súlyos pincebolt hiába nem lett,
Valóban, itt sóhajokat kellene hallanom, véres századok neszét,
- De hányszor nyilt ki azóta, hány profán kíváncsi szemnek!
A fátyol hányszor föllebbent!
Nem lelem erét e percnek, - sorát, e versnek, - tán ráfogás, színfal az egész!

- Ki! - - Vadszőllős kis felügyelő-ház! A déli ég kiragyogott. -
Nyolcéves fiú trónol fáskamara-küszöbön, deszkaládán,
Zöldharisnyás, pirostérdű. Gajdol játszós-komolyan ott,
Kezébe' hosszú, karmesteri bot, - -
Két hófehér nyuszi fülelve rá - ül kedvesen a hátsó lábán.

VI

A ghetto-temető ez, az ősi halott-negyed. -
Földette, feketült sírkő, korhadt, fehér csont felásva,
És elrakva, - mert szűk a hely már, - zsúfoltan egy a másra,
Százados, nevetlen holtak, - cserélve gyermek, öreg,
Rokonok, idegenek,
Kalmár, alkimista, lévita rakásra.

Még esőtől nedves a ribesz. - Halk zöldje hogy összefog!
Vadócon és lazán bebokrozta már az aljat,
Kis gyöngédleves ága a vésett betűkbe lankad, - -
Nagy, tétova pazarság! Levél, kő, név, - mennyi sok!
Hogy cikáznak néma gyíkok, - -
És némán alkimista, lévita mind hogy hallgat!

Egy kavicsot, - tiszteletül a törzs címerjelébe itt!
Nagyhírű rabbi Lew, csillagok útja-tudója e holt,
- - Komoly, középkori zsidó, - sápatag, hátba hajolt,
Pihenésül sötét, eleven szeme a teleskópba kémlelt,
Bár dolga után, csendesen éldelt,
Okos kalmár (titkos alkimista), szent lévita és
Tíz gyerek apja volt.

VII

- - És énbennem e percben olyan nagy a tisztelet.
Lelkem legmélyén vallom! (és nagyon csendesen lépek,)
- E sok régvolt idegennek, minden névtelen névnek,
Minden elmult időknek, minden igaz halálnak,
A tudva-befejezésnek, akarva-elnyugovásnak,
Önnön sorsomnak is, a látva-magamravettnek,
(Mert egyetlen fóruma, én, a fölöttem-ítéletnek,)
- És a csendnek, a mosolynak, az alázatos beszédnek,
A mély, komoly, egyszerű, kicsinybe-elmerült létnek,
(Mert nem büntet, nem áld; csak elhalad, s elfeled,
Önmagáért-való fazöldnek embersírok felett,)
És párzó, vizes gyíkoknak a temetőfalon,
Mindennek, - nagyon
Adassék tőlem e percben tisztelet!

VIII

Szikrázó virág-színfoltok, nagy tűzpelargónia-ágyak,
Szökőkút-szivárvány íve, - márványpad, nyírott bokor; - - -
Szempillám úgy esik le. Halk szél jár, zsongító, bágyadt,

Rózsaszín délután. Már felhőkbe vet a fény sávot.
Nagy csend a hegyoldali kertben. Távolból zümmögő nyüzsgés - -
Lenn, messze alattam a város, a város - -

Top, Top! - - A kőlépcsőn valaki lassan felcsoszog.
Kövérke, öreg nő jön, feketeternós, csipkefejékes.
Léptenként görcsösen előrefeszíti a botot.

Megáll. Felemeli arcát kis sóhajjal - s elnéz az egen. - - -
Megint vár, - liheg. Most a virágokat szemléli, - s mosolyog.
A kút nimfáin is tűnődik soká, - mert eközbe pihen.

Kedves! Mint egy gyerek! - Virágai közt így ment át nagyanyám.
- Mi jár eszébe! - Reszketeg feje bólogat. Min nevet? - -
Hálisten elhaladt, - nem látott. Megmentve néki e magány!

IX

Jaj! - Már lámpák gyúlnak a homályban. -
Jaj, messze morajlik az idegen város.
Mi lenne, - ha feledném a hotel nevét?

Jaj! Gyorsan sok zegzugos utcán!
Úgy botlom a görcsös kövekben.
Kisboltok előtt bámész, rossz-arcú népek. -

Jaj! Miért is futok én itten? - -
Mi közöm ide? Mim van itt nékem?
Nem követ nyomon valaki - mögöttem?
Jaj! Egy utcácska még, - kettő, -
Ott kiérek. Ott robogás van,
Fény, villamoskocsik, emberek, élet.

X

Már itt. A portás mosolyogva köszönt.
Intim kávégőz, füst, - a pincér sürög, szalad,
Aranyos tükrök, zaj, vitatkozó beszéd,
Ujságok, szanaszét -
Jó biztonságos fény. Jó meleg kulturaszag.

És fenn a hotelszoba. Ma odatartozom.
Ott hozzámtartozók: írás, könyv, ruha, csomag.
Ó, - otthoni csomagok, - és otthoni gondok,
Érdekek, undorok; vágyak, bolondok!
- - Most vetkőztetik le a kisfiamat.

Otthoni szobám. - Ott most lámpa nem ég,
Homályban az asztal, a kályhasarok. -
Ott halotti csendben a jövőmre várnak,
Mert évekig láttak
És mindent tudnak rólam a butorok.

Prága, 1910

Kaffka Margit

APÁM


Beszélik róla: különös, nagy szeme,
Opálos, idegen, északi szem,
Távolba révedt mindig. El tudott
Babrálni félnapon egy tő virággal,
Hozzáhajolt - s a gyönge, finomult,
Kényes, nagy szirmok küzködő illatát -

Az asszonynak is - a lelkét kereste.
Képeket gyüjtött, könyvet, régi himzést.
Az emberekkel is erőlködött,
Dús lakomáin csillogott az asztal,
Zaj nélkül szolgáltak fel, s a borok
Kristálytüze oly mélyen, lángolón
Aranylott. És ő kedvét lelte benn,
Amíg friss volt az abrosz s a virágdísz.
Ám később, mikor egyre harsogóbb,
Vitázóbb lett a szó, fojtóbb a füst,
Szidták a kormányt a megyés urak.
Tíz is beszélt - és trágár, durva tréfán
Kacagva dőltek el -, baráti csókban
Ellágyultan dadogtak majd, amíg
Néhánya horkolt már pittyedt ajakkal.
Oh - akkor oly zavart lett, oly merengő,
Elnézte őket fátyolos, bús szemével,
S érezte, hogy csak ő a magános itt.
Aztán füttyentve hívta be hű ebét.
Csörtetve jött a vizsla, hozzásímult.
Ölébe téve az okos, nemes fejet,
S a szürkülő borgőzös reggelen
Amíg simogatta - egymásra néztek.

Mondják; később én lettem szemefénye.
Feledte értem a híres virágait,
Csipkés, szalagos bölcsőm fölé hajolt,
És mint egy drága porcellánt, úgy őrzött.
Mennyit virrasztott kis betegágyamon!
S amikor egy nap, senkitől nem tanulva,
Le tudtam írni először két betűt,
Magához vont és súgta: "Így, kicsim!
Mire te felnőssz, más lesz a világ!"
És akkor jött a kór, s ő haldokolt
Sokáig, bizton tudva végét.
És nem volt sokkal idősebb, mint ma én!...
Mondják, miattam gyötrődött éjszakákon,
Ha rámnézett a keze ökölbe szorult.
"Koldus leszel!" - szólt s elfulladt a szava -
"Mért nem lehettem éretted fukar!"
Oh, édesapám, ha tudnád, hisz semmi az!
Ha nem lett volna soha nagyobb bajom!
De látod, a világ se változott azóta;
Mennyire nem volt igazad, apám!

Most hallom a hírt - oly gyepes a sírod.
Bókol a márvány s az aranyos betűk
Lemosva mind. Oly régen jártam arra,
És minden évben vannak záporok.
Mennyi vihar! Oh, hányat megértem én,
S az élet, apám, milyen nagy zürzavar.

...Ha látnád, igen, már van kis unokád,
Fényesszemű, hangos, eleven csöppség,
De szeme oly más, mint a tied s az enyém!
Így jó. Mert fognak még jönni viharok!
- De hátha más lesz a világ, mire felnő?
De milyen régen is alszol már te lenn!
Nem voltál sokkal idősebb, mint ma én,
S aranybetűid az idő mind lemosta,
És hallom a hírt, oly gyepes a sírod!
Elvihetem-e még egyszer virágaim?
Ki tudja?! Az élet olyan nagy zürzavar,
És én olyan fáradt vagyok - apám.

1906

Kaffka Margit

AUGUSZTUS


Szőke buza között pipacsos kis kalap,
Hiába süt a nap, - árnyék van az alatt.
Sétál a kisasszony komlóba, buzába,
Lengő a ruhája, pipacsbokrétája.
Nézi Csere Jóska: Ej, be szemrevaló
Picike cipellő, - szűkráncú viganó!
Hogy libeg, közeleg ott az árokszélen!
Idetart, itt terem... Cseng a szava: "Kérem,
Maga talán olyan - falubeli legény?
Nem lelem az utat, úgy eltévedtem én.
Mutassa meg merre! Vagy inkább - vezessen!
Ilyen nagy mezőbe sose jártam Pesten."

Szőke buzaföldön lemenőben a nap,
Szőke lány hajárul lekerül a kalap.
Gyenge, puha szellő játszva bomlik vele,
Pipacsbokrétának hullong a levele,
Rebben a fürjmadár nád megett, sás alatt...
Egyszer csak a legény visszanéz, elmarad.
Hangos szavú rigó csúfságra jár véle:
- De belenéztél a kisasszony szemébe!
Kacag a kisasszony: "Ej de messzire jár!
Széles ez az árok! Átsegít, ugyebár?
Köszönöm, köszönöm! Már jól van! Eresszen!
Ilyen erős ember nincs az egész Pesten!"

Megeste a tarlót gyöngy estveli harmat,
Csere Jóska hallgat, - szegett fővel ballag,
Szemügyre vesz minden útszéli virágot,
- "Lám, egy se törik le, amire ráhágott!
Több kárt tenne benne fiókmadár lába -"
- És indul utána, - és lép a nyomába.
Útszéli virágot tapossa azér' is, -
Ki szánja? Ki bánja? Így pusztulok én is!
- A kisasszony szava mesemondás, álom:
- "Sohase volt nekem ilyen szép virágom,
De nem is lesz többet! Nincs is hol keressem!
Vadkomlót, pipacsot nem árulnak Pesten."

Megeste az utat sírószemű harmat,
A legény is csendes, a leány is hallgat,
Nyugtalan fellegek bomolnak az égen,
Valami bús nóta szól a faluvégen, - -
Felnéz a kisasszony gondba, gondolatba:
- "Rojtos keszkenőjét vajon kitől kapta?
Lám, van aki varrja, - lám, van aki szőjje!
Szépséges, hűséges barna szeretője!" -
Csere Jóska szeme odatéved lesbe:
- "Hej, azt a virágot vajon kinek szedte?
Van akinek adja! Van akit szeressen!
Sok cifra uraság azon a nagy Pesten."

Kaffka Margit

AZ EPEDŐ


- Tshen Hai -

Fínoman festett ajakú
És tussal írt szemöldökű szép!
- Ha rád gondolok, az okosság
Elszáll szívemből páraképp.

Szobámban kis lakkdoboz áll.
- Most tudd meg a vétkem; -
Halk szájam egyszer csókkal tapadt
Rá lélektelen sötétben.

E kis tárgyat, - hogy is emlékeznél? -
Hókezed érintette.
Atyád boltjában nyújtottad felém
Egy tavaszi este.

- Tudom, csúnya vagyok! Ha egyszer
Elmondanám kínomat,
Kacagnál merészségemen, -
Ó, mért is láttalak?

Szellőcske volnék, nem lenne tilos
Szépséged körül lengeni nékem.
- Mily gyöngéd, lágy, bús, hízelgő,
Kéjes, vágyó, forró, esengő
Szél volna az! - Ó, drága szépem!

1913

Kaffka Margit

AZ ISTENEK TÁNCA


- Li Tai Po -

Fuvolámon, szép jade-fuvolámon
Egy dalt mondottam; emberekhez szólót,
- Az emberek nem értették. Nevették.

Fuvolámat, szép jade-fuvolámat,
Az ékest, karcsút, drágát akkor én
Megbántva, búsan égre emelém,
S feldaloltam dalom az isteneknek.
- Megtisztelve köszöntek ők felém,
És a kigyúló fellegek színén
Zenémre halhatatlan táncba kezdtek,
S én fujtam ékes jade-fuvolámat...

Azóta, - ha az embereknek dallom
Dalom, - szép, karcsú jade-fuvolámon,
Rámfigyelnek; s azt mondják: értenek.

1913

Kaffka Margit

BETHÁNIA


Már akkor Judeában élt az Úr,
És közelgett az idő, hogy beteljék.
Már elhagyá a kedves tartományt,
Galilea hű népét, gyermeteg
Lakóit az üde, északi völgynek,
Bájos tavát, kökörcsines mezőit,
S a szürke ódon kővárosba tért.

Járt a papok tornácai előtt,
Pogányok faragott kapuinál,
S a templom fogadalmi kincsein
Merengett hosszan. Ám, ha szót emelt,
Az ő varázsos, ihletett szavát,
Otromba gúny üvölte válaszul.
Ósdi konokság, bősz, alanti gőg
Habzott az ajkakon s feléje dörgék
Az Irás kővé vált, komor igéit.

S olyan fáradt lett. Hisz, nem értik itt!
Meddő vitákban ellankadt kedélye,
S az eleven, galambszárnyú igék,
A szók virági mind elvesztek ajkán.
Esteledett... ő nyugalmat kívánt
S emberszívet, mely szívével rokon.
Elhagyta hát az árusok terét,
Kik az ünnep jöttén haszonra vártak,
S a jövevények utcáin keresztül
Át a kapun Khedron völgyébe tért.
Majd megkerült egy mezei lakot
És a vigalma kertjét, az olajfást...
Lélekzetet vőn. Ah, ez a magány!
A szegény, koravén város zaja
Csak úgy hallik, mint sóhajos fohász
Vagy halk panasza álmos csecsemőnek.

Oly tiszta a lég. Csillagos az est.
Fenn a tetőn két ifjú, karcsú cédrus
Messze fehérlik, - két szerette fája.
Ah, törzsükön a holdfény mint kígyózik
És mögöttük milyen sötét a lomb...
Odább, a völgyben, terhelt fügefák
Dús ligetei közt megbúva, halkan
Pihegnek az apró embertanyák:
Getszemáne, Betfáge és ama
Pálmás falu, kicsiny Bethánia.
Az Úr megindult a holdfényes úton
És közelgett Eleázár lakához.
S ép akkor, délcegen, födetlen arccal,
Játszin emelve vállán korsait,
Lépett ki egy lány s őt felismeré.
"Uram! - szólt és gyorsan elébe szökkent -
Elhigyjem-é, hogy köztünk vagy megint?
Beh régen láttunk. És bátyám lakát
Még fel sem ékesítém. Térj be hát,
Áldásod rajtunk. Üdvöz' légy, Uram!
Szegény házunkba' pár ízes falat
Lesz még. Beh jó, hogy jércém el nem adtam!
Azóta szőttem új kendőket is,
Nyugvóhelyed milyen friss lesz velük!
A tűzhely is meleg még, olajam
Is van. Fáradt vagy, nemde, jó Uram?"

És míg ajtót nyit, halkan, zsörtölődve
Folytatja: "Mester, annyi gonddal élek,
A ház, a kert rendbentartása rám
Marad s a konyhán én gondoskodom,
Adok, veszek... öszvéreinkkel is
Én bánok el s e szövőszék enyim.
Mert Mária húgom úgy jár-kel itt,
Mintha látás gyötörné. Óh Uram,
Bajára írt nem mondanál szegénynek?
Úgy elbolyong, oly egymagába mén;
Jó ifjaink beszédit megveti
És egyre sápad. Ah, de itt jön ép."

És jött a szűz, oly halkan, mint a harmat
A mirtuszok fehér keblére száll.
Redős köntöse mintha holdsugárral
Telt volna meg ottkinn, olyan fehéren
Omolt körül a nyulánk termeten.
Az Úr láttára bíboros lehellet
Jegyzi a halvány, tiszta homlokot.
És közelít, félénk bizalmasan,
Mint anyja híján antilop-ünő
Kézhez szokik. Majd könnyedén omol
Az Úr lábához és átfonva térdit,
Suhog az ajkán sóhajos beszéd:
"Uram, bizonnyal tudtam, hogy ma eljösz,
Álmomba' tegnap újra láttalak,
Fellegből volt a trónusod, Uram,
Lábadnál ültem, - így - s a magvetőről,
A fügefáról tanítál nekem.
Majd azt is mondtad: Az égi madárnak
Fészke vagyon... És a liliom ékes,
Csak az ember fia van számkivetve.
Aztán öledbe hajtám a fejem...
A könyem úgy folyt, - nem tudom, miért? -
Fölém hajoltál... a fülembe súgtad:
»Boldogok, akik sírnak.« S vége volt.
Felébredék. Még egyre folyt a könnyem,
És tudtam, hogy ma eljösz. Vártalak."

1904

Kaffka Margit

CIGÁNY BALLADA


Útszélen ül Mára a redves kövön,
A kebele apró, a dereka nádszál.
- Haj, sátrat szedett és elment messze az öröm,
A csók, meg a dal. A büszke vadásznál
Tévelyg valahol. Őt követi.

Néz, - fehér kígyók futkosnak barna szemén,
Varázsvonalat ír az ujja hegyével.
"Jöjj sátán úr, segíts, mert elveszek én,
Boszorkányige a nyomába nem ér el,
Itt legyen, akarom, - szeressen engem!"

Kilobban a földből rőten, feketén
S szól: "Add nekem a négy testvéred!
Az öcséd, a hugod, a bátyáid enyém!"
S húrt készít, vékonyabb húrt, vastagot, - négyet,
Zengő húrt, kígyós fehéret.

"Most az apád kell!" Azt is odaadja.
És szekrényt formál, karcsút, mint a virág,
Rálehel szomorún és int bólogatva:
"Így jó! De most még add az anyád!"
És odaadja a lány.

S lett, - lószőr a vonóra a hosszú hajából
- És vonja, csapongva, szilaj, szaporán.
Majd beletép, - s visszaadja nyögve a távol
És kacag és zokog szavára a lány,
Ahogy ő akarja.

Jött gondtalan újra az ifjú vadász,
És hegedül Mára a redves kövön.
Haj! - Fehér kígyók serege futva cikáz.
Rásímul a bűbáj. Vad, gyilkos öröm,
Ujjongó, tépő pokoli nagy bánat.

Ott maradt fogva. Szerette nagyon.
Vérig csókolta. Átkozva könyörgött,
Ha futott, - visszasírta a nótás vadon. -
De egyszer eljött szomorúan az ördög,
Mert övé a kettő. És elvitte őket.

A csodaszerszám meg ott maradt, - hallga!
Vén, kósza cigány jött, az vitte magával,
Azóta kacag meg zokog, aki hallja,
- Ha viszi falukon, városon átal
Ahogy ő akarja.

1906

Kaffka Margit

CSEND


Én nem tudok
A csendről, melybe száz forró titok
És jövendő viharok lelke ébred;
Hol nászát üli száz rejtett ígéret.
A csendről, melyre mennydörgés felel,
Idegzett húr most, oh most pattan el,
Vagy fölzengi a nagy harmóniát,
Az életet, az üdvöt, a halált,
Mindegy! Valami jönni, jönni fog!
- - Ily csendről nem tudok.

De ismerem
Hol bús töprengés ág-boga terem,
A csonka mult idétlen hordozóját,
Sok, sok magános, lomha alkonyórát,
Melyből a szótalan, közömbös árnyak
Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,
S a szívnek várni, - várni nincs joga, -
Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,
Míg percre perc születni kénytelen,
- - - E csöndet ismerem.

1905

Kaffka Margit

EGY HAJNAL


Úgy emlékszem a fagyos éjszakákra!
A lámpám kormos, fűtetlen a kályha;
A furcsa kis terem: könyv, csésze, lombik...
Agyamba' lázasan fonódik, bomlik
Száz új kötés, száz lenge kapcsolat...
Lényeget sejtve a külső alatt,
(Óh, az a hit, mi egyszer bennem élt!
Óh, az a vágy, mi akkor ösztökélt!)
Vágyban keresve, hittel megidézve
A lét örökegy, titkos szívverése,
A nagy törvény. Csak nyúlni kell feléje,
Csak forma kell, hogy emberész fölérje...

Már oly közel! Csak a szót megtaláljam!
Megnyílt az út, érzem, hogy nő a szárnyam,
Érzem a sajgó, idegen gyönyört...
Ez a repülés! Elhagyám a kört!
...Amikor - hajh! - mint ablak üvegén
Fogoly legyecske ütközik, szegény,
Úgy csattan, úgy zúzódik szét a szárny
A Végtelen alig sejtett falán.
A mozdulatlan, néma kőkerub,
Amely kezdettül őrzi a kaput,
Megéledt. Kardja lángot szór felém...
Egy illetéstől visszahulltam én.
Itt voltam újra. Könyvek, lombikok
S az ismeretlen, gőgös, nagy titok.

Ám egyszer - épen márciusba' volt -
Rámhajnalodott, mint eddig soha.
Még főm a könyvre álmodón hajolt,
S már bíborszínű volt a kis szoba.
Valami könnyű, léha, kósza szél
Rántotta fel az ócska ablakot,
Előttem szétzilálva lap, levél,
S már hebehurgyán szívembe csapott.
Óh, Istenem! Távol, méntás mezők
Száz illatos koboldja tört reám, -
Kérők, ígérők, sejtők, sürgetők,
S reszketve, várva, félve hallgatám.
Óh, mennyi szín, mit soh'se láttam eddig!
Ez ismeretlen élet mind a földé?
Mely rámborul, mámorba ejtve siklik
A töprengés dohos redői közé.

No, lám! a rózsák! Ah, a fellegek!
S mind e csoda máról-holnapra ébredt?
Vagy épp ilyen volt tegnap? Nem lehet!
Egyedül az én üdvösségem végett,
Hogy megismerjem, ami ősi, rejtett
Értelem él sugárba', színben, dalban;
Titkok, amiket csak tudatlan sejt meg
És szók, amiket úgy kell súgni, halkan.
Hogy megtudjam: lélekzeni mily édes,
Halk, gyöngéd szókat szívni bé vele,
S engedelmesen símulva a léthez,
Köszöntöttelek Téged, aki éltetsz!...
S ez volt az Élet első reggele.

1905

mail

Kaffka Margit

EGY KIS ROMANTIKA


A mi kadétunk új mesébe kezd, -
Sok asszony csügg szaván,
Megint az apród szerepel, a régi,
S a szép királyleány.

A hölgy szíve a rács megől epedt,
A fiu kinn dalolt,
Nem látta más, csak a diszkrét öreg,
A teliképű hold.

Zengett a lant, - és ah, - szakadt a húr,
Nem látta, csak a hold, -
Megtudta mégis a király, kinek
Vad, kemény szíve volt.

Hívatja, s mond itéletet szegény
Fejére, - iszonyút.
Sötét börtönfenékre küldi őt,
A halovány fiút.

S most, - hölgyeim, - részvétük esdem én,
- Szólott a zord király:
- Ama börtönbül két ajtó viszen,
Mindkettőn könnyű zár.

Ha vakszerencse kedveli e gazt,
Válasszon, - akarom!
Az egyiket, ha nyitja, - nászruhában
Várja legszebb rabom.

Az egyik ajtón esketésre készen
Egyházfi, mátka, pap, -
Új szerelem úgy vezekli a régit,
Mire feljő a nap.

A másik ajtó, - színre és alakra
Mindenben egyező, - -
Ám halálok halála várja menten,
Ha oda nyit be ő.

A másik ajtó színre épp olyan,
És rajta könnyű zár, -
Ám ott, megette, - vakmerő fejére
A pallos éle vár.

Szól az itélet. S hosszú börtönéjen
Virraszt szegény gyerek.
Ez a pokol legrémesebb talánya!
Ki oldja, - fejti meg?

A két kapu hallgatva rámered,
Jaj! Mittévő legyen?
- És a királyi hölgy sem alhatik
A lágy hóselymeken.

Nos, - hölgyeim, - szerelmes szív előtt
Maradhat-e talány? -
Pirkad a reg, - és ablakáho' surran
A szép királyleány.

Asszonyfurfang előtt van-e titok,
Bár tömlöcéj fedi?
- A szép bűntárs a börtön ablakán
Kopogva, - int neki.

Ám, - hogy melyik ajtóhoz küldte hát?
- Kiváncsiak nagyon? -
Eddig az én mesém. Önök a többit
Fejtsék meg asszonyom!

Elhallgat a gonosz kadét,
És néma a szalon -,
Csak egy kínai bólint, vigyorog
Porcelán asztalon.

S a kékszemű Annie halkan sóhajt:
- Megmenti, tudom én!
S ha ifja egybekelt a rableánnyal,
Maga zárdába mén.

És szól a miss: Magam is azt hiszem,
Ám úgy még nemesebb,
Ha búcsú nélkül, nyomtalanul tün el,
Égő szívén a seb. - -

Az őrnagyné töpreng: Ha esze van,
Azért a lány - marad,
Mért adnók fel a szerelem jogát,
Egy - házasság miatt.

A szép Edithnek ajka megremeg,
És szól sietve: Nem!
Ezerszer inkább halva tudjam én,
Minthogy másé legyen.

Egy asszony hallgat. Álmodozva ring
A hintaszék ölén, -
S hazudja: - Ah - halálba küldeném,
S meghalnék véle én.

1905

Kaffka Margit

EGY RÉGI NAPLÓSKÖNYV UTOLSÓ OLDALA


Későn indultam el várásgyűrte szívvel.
"Jaj, sietni kell most, utamat vállalni,
Mozgókép-mozgalmat sorsomba vetítni,
Gázlóim gázolni, sűrűim felverni,
Szívemet göngyölni idegen szívekbe!"

Tikkadt kiváncsiság két szemem árkolta,
Minden tüskebokrot rengetegnek néztem,
Útszéli pocsolyát gázlóként gázoltam,
Minden jött-ment szívet szívemre kötöttem,
Jött egy rossz szerelem: végzetemnek mondtam.

Most leválnak rólam a szívek nem-fájva,
Mint érett gyümölcsről magburka leválik;
Mi lehet még hátra, mit kell még akarnom?
...Talán ezentúl már várás nélkül várok,
Lusta alázattal sorsomnak juházva?

Voltak szavak mégis, miket sohse mondtam,
Ezt: "Be jó hogy jöttél! Jaj, ne késsél másszor!
Látod, boldog vagyok!" Ilyet sohse mondtam!
Ilyen szent egyszerűt, ilyen szép biztosat.
Most jut eszembe, hogy sohse voltam boldog!

Ami még jöhetne: váratlan ajándék,
Szép tükröző látás, szent dilettáns élmény,
(...Hisz néha már tudok örülni egy tájnak...)
Néha így álmodom: vállamra valaki
Hátmegül, vigyázva meleg kendőt dobna,
S lábujjhegyen, mint jött, szépen továbbmenne; -
Építő, szépítő, enyhes jó szerelem.
(...Csak úgy venném, ahogy örülök egy tájnak;)
Bizonyos, hogy nem lesz; kicsit tán mindegy is;
Talán azért szabad boldogságnak hívni.

1913

 
 

Megosztás Megosztás a Facebook-on