Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek / Kosztolányi Dezső

 

Boldog névnapot !

 

mail

 

Kosztolányi Dezső

Már néha gondolok a szerelemre 

Már néha gondolok a szerelemre. 
Milyen lehet - én Istenem - milyen? 
Találkoztam tán véle messze-messze, 
valahol Andersen meséiben? 

Komoly és barna kislány lesz. Merengő. 
A lelke párna, puha selyemkendő. 
És míg a többiek bután nevetnek, 
virágokat hoz majd a kis betegnek. 

Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme. 
Halkan beszél, csak nékem, soha másnak. 
Fájó fejemre hűs borogatást rak. 
És kacagása hegedű-zene. 

Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló. 
Különös, titkos és ritkán mosolygó 
Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes. 
Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz.

mail

Kosztolányi Dezső

Sors

Változat

Tanuld meg, por fia: a sorsod: lemondás,
s lemondani nekem oly fájdalmas-édes.
Ura a végzetnek, ki ezt eltanulja,
csüggedés és kétség nem fér a szívéhez.
Nézd a természetet, mint vál bágyadásra
minden egyes ősszel, lassan hervadozva,
csüggedt mosolyában, hogy a világ lássa,
küzdelem és bukás a porember sorsa.

S tudok lemondani... oly édes-nyugodtan
hajtom le fejemet síri nyoszolyámra,
édes a lemondás: a halottak arcán
oly szépen mosolyog az öröklét álma.
Mint a kalász ha szép sárgára válik,
levágja a kaszás villogó pengéje:
éppen úgy az ember küzd a haláláig,
azután szétfesel, elillan az élte.

Hajoljatok meg a végtelen sors előtt!
Mert az ő hatalma zabolátlan, örök.
Ha nem hajolsz, kidönt, mint vihar a tölgyet,
s kárörvendőn tombol ravatalod fölött.
Ha eljön az órád, dacos küzdelemmel
ledönt nagykegyetlen a fekete sírba:
a temető minden fájára az ember
kudarca s a sorsnak győzelme van írva.

mail


Kosztolányi Dezső

Álom

Álmodtam, álmodtam
távol Ázsiáról,
messze Ázsiáról,
ragyogó napfényben,
dicsőségben fürdő
magyarok honáról.

Oh, hogy felébredtem,
könnyel telt meg szemem,
mert fájt látni nekem,
a sötétség után
milyen fényes dicsőség
ragyogott mindenen.

Hogy odaszállt lelkem,
mennyországba' jártam,
mert hazámat láttam,
fénylő dicsőségben
s nem hitvány, görnyedő
rút rabszolgaságban.

Láttam őseimet,
kacagány volt rajtuk,
villogott szép kardjuk,
hogy az ütközetbe
rohantak, dübörgött
a parlag alattok.

Láttam őseimet,
láttam eget rázó,
villámot szikrázó
nyilokat, ahol csak
jártak, a csatatér
piros vérben ázó.

Hallám a kürtöknek
kiváló fúvását,
a mének futását,
hej szegény hazámban
ily képeknek dehogy
lelhetni most mását.

Oh, hogy felébredtem
és sírva fakadok,
oh mért nem hagytatok
az álom ölében,
édes feledésben
oh mért nem hagytatok.

Álmodni, álmodni
messze Ázsiával,
távol Ázsiával,
ragyogó napfényben,
dicsőségben fürdő
magyarok honával.

smiley


Kosztolányi Dezső

Légy csak magad

Légy csak magad, ne fuss az istenekhez,
A végtelenbe lökve - járj magad.
Az ember a tömeg zajába elvész,
De a magány habtengerén szabad.

Légy csak magad te, a magány igazság,
Szakítsd el az álság ruházatát,
Az ember itt magába vívja harcát,
Nem jön segítni őt hazug barát.

Légy csak magad, a harc, s veszély között.
Küzdj, s vessz el úgy, mint a hajótörött,
Ki fuldokolva csap le a habokra.

S egy óceánnal száll ki zordonul
S büszkén vesz el, amíg a víz lenyomja,
Mert rája mégis egy tenger borul!

mail

Kosztolányi Dezső

Sorsunk

Tanuld meg, porember, a sorsod: lemondás
s lemondani nekem oly fájdalmas-édes.
Ura a végzetnek, ki ezt megtanulja,
bánat és csalódás nem fér a szívéhez.
Nézd a természetet, mint vál elmúlásra,
minden egyes ősszel lassan hervadozva
csüggedt mosolyában, hogy a világ lássa,
küzdelem és bukás a porember sorsa. 
S tudok lemondani: oly édes-nyugodtan
hajtom le fejemet síri nyoszolyámra
s édes a lemondás: az élet torz-arcát
redőosztó kézzel mosolygósra váltja,
vérezve vesződünk viharzajos tusán,
míg végre a halál karján elalélunk
s fáradt szemeinknek a zűrzavar után,
a ciprusok árnyán dereng fel a célunk. 
Hajoljatok meg a tomboló sors előtt,
mert az ő hatalma zabolátlan, örök.
Ha nem hajolsz, ledönt, mint vihar a tölgyet
s ravatalod ormán kárörvendve röhög.
Leteper a földre dühös küzdelemmel,
vasmarokkal legyűr a fekete sírba.
A temető minden kövére az ember
kudarca s a sorsnak győzelme van írva!

mail

Kosztolányi Dezső

Fák beszéde
 
Pálma

- Versben beszélek, és verssel köszöntsék
nagy, mozdulatlan legyezőimet
s nagy csöndemet is. Én vagyok a Fönség.

Hárs

- Szülőhazádban a vén udvaron
hová gurultak labdáid, szegény?
Hová repült a sárkányod vajon,
s kedved, hited az életed felén,
És merre szálltak, merre tűntek el
viháncoló, víg gyermektársaid?
Ezt kérdezed, de senki sem felel,
csupán mi zúgunk, régi hársak itt.

Nyírfa

- Héjam fehér, mint a papír.
Megbabonázza azt, ki ír,
és hogyha elrontott a hír,
nevem álmodba visszasír.
Izen neked a nyír.

Almafa

- Bő, zöld szoknyában, széles terebéllyel
mesékről álmodom, ha jő az éjjel.
A lombjaim közt almák aranya.
Mindig csak adnék, én, örök anya.

Eperfa

- Itt lakmároztál egykor, az eperfán,
jaj, hogy szerettél. Majd ha por leszel,
egy nyári szellő még felém seper tán.

Nyárfa

- Mily szép nevem van. Hallod? Nyárfa, nyárfa.
Karcsún, fehéren állok a határba.
Úgy reszketek és sírok, mint egy árva.
S minden széllel zenélek, mint a hárfa...

mail

Téli Alkony

Aranylanak a halvány ablakok...
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.

Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő lányok,
csipkés ruhába állnak a fák.

A hazatérő félve,csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos,elhaló.

S az ónszín égből,a halk éjszakában
táncolva,zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.
 
 mail

Zongora dal

Óh, zongora, te néma zongora,
ébredj a csendes, alvó lány-szobán,
dallal, holdfénnyel keltsd fel őt szelíden,
és mondd el, hogy az én szomorú szívem
s holdfényes arcom érte halovány.
ébredj a csendes, alvó lány-szobán. 

Ó, zongora, te síró zongora,
ha a szobákba' már mind alszanak,
riaszd fel őt, hogy mindig ott lebegjen
az én komor, éjfélsötét szerelmem,
és lássa sápadt, vézna árnyamat,
ha a szobákba' már mind alszanak. 

Ó, zongora, te zengő zongora,
süvölts az éjbe, lelkem hangszere,
és háborogjon vészesen, mogorván
lelkedben a pihenő zene-orkán,
tengermorajjal, csókokkal tele
süvölts az éjbe, lelkem hangszere. 

Ó, zongora, te dörgő zongora,
tüzes szerelmek gyötrő éjjelén,
ijeszd sötét halálmelódiákkal,
hogy gyermeklelke félve zengjen által,
és sírva, nyögve boruljon elém
tüzes szerelmek gyötrő éjjelén. 

Ó, zongora, te fekete madár,
tárd szét viharvert, szörnyű szárnyaid,
dúld össze párnáját, tépd szét az ágyát,
s hozd el nekem a lázas éjszakán át,
leányrabló, hatalmas, buja griff,
tárd szét viharvert, szörnyű szárnyaid. 

mail

Szemét a csillagok között

Ha emberek közé megyünk, fényes terembe, 
remegve toljuk a tiltó reteszt. 
A tiszta nők nyugodt és enyhe mellén 
oly súlyosan lóg az aranykereszt. 
Ez a talaj szilárd -- ők állnak, ülnek, 
vagy fekszenek, nyugodtan alszanak. 
Övék a föld, a biztos rejtve-élés, 
vetésükben lassan kikél a mag. 
Mi a jövőt fogunkkal ráncigáljuk, 
köldökzsinórját tépjük esztelen, 
mi Mágusok vagyunk, Előidézők, 
és korcsolyázunk kócos fellegen. 
És minden úszik és csurog köröttünk, 
bukunk, hacsak hozzánk nyúlnak puhán, 
folyton-folyó és folyton-újuló lét, 
síkos, csuszamlós trottoir-roulant, 
hullám a szélben, szél a fellegekben, 
szemét és csillagok közt a kezünk, 
bizonytalan habokban, életünkben 
alélva és őrjöngve evezünk -- 
csak evezünk a ködben és a szélben, 
mint tántorgó és ájult szívbajos, 
ki kétes életének óceánján 
rozzant ladikkal tétova hajós. 

mail

Méz

A fájdalmam oly érett, mint a méz már,
és bölcs és mély és terhes száz titokkal,
és minden kincseket magába foglal,
és hallgat és vár, sehova se néz már.
Virágtalan bánat. De ez: a minden.
Méz, tiszta méz, méz, mennyei ital,
több mint a föld tünő virágival,
ambrózia, virágok lelke, kincsem.
Gyümölcs, nektár, melytől üdül a hívő,
minden cukrot magába édesítő.
Én csak röpültem és ezt szüreteltem
kalászos rónán és szőlős hegyekben,
ezt szüreteltem, mert én csak röpültem,
és életem nehéz mézzé köpültem,
bánattá, jajjá, könnyé, tiszta mézzé,
egy csonk világban egy fájó egésszé.
Ó lankák, ó virágok messze tája,
ti telt gyümölcsök korhadt rúdakon,
s ó könny, te élet mély esszenciája,
megölt virágok méze, fájdalom.

mail

Kosztolányi Dezső

Demosthenes 

Hajnalban kel már és izzadva, küzdve,
dadogva és hebegve szónokol,
nagy lelke hánykolódik lázba, tűzbe,
s úgy áll a parton, mint egy kőszobor. 

Olyan az egyik napja, mint a másik,
lassan halad, de fáradatlanul;
pilkát köt a nyelvére, szirtre mászik,
s a lángszívű tudó - tanul, tanul. 

A messzeségbe bámul méla szemmel,
és lelke háborog, miként a tenger,
mely forradalmasan buzog előtte. 

Vár... s lassan véle is versenyre kél,
s már félve hallja a hab, mint beszél
az óceán zúgását túldörögve. 

mail

Kosztolányi Dezső

Egy kézre vágyom

Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett,
akárcsak én itt, most rád gondolok,
s akármi vagy, versekkel ünnepellek.
Látom fejed, figyelmes homlokod. 

Testvértelen és bánatos a költő
az életek, a szívek alkuján.
És néha, ő, a magányos ődöngő
kétségbeesve nyúl egy kéz után. 

Most a kezed kell - nincs kéz a világon
mit így szorítanék, egy kézre vágyom,
az éjen át nyújtsd, légy akárki bár. 

Gondolj reám és messze útjainkra,
s mondd, ki lehet, aki e verset írta,
ki az a testvér és neki mi fáj?
 
 mail

Kosztolányi Dezső

Oly jó ébredni

Oly jó ébredni.
Álmom messzeszédül,
s a tegnapi szobát már láthatom,
ha fuldokolva - az álom vizébül -
a paplanomra nyújtom a karom.

Ez itt a part már.
Ah, de szép, de szép volt
az ébredés csiklandva, tétován,
a mosdótálban a közeli égbolt,
a zongorázás a másik szobán.

Tündéri reggel. A sötét szalonba
apuska zongorázik andalogva.
Ez Mendelssohn. Álombeli ködök.

Úgy hallgatom az ajtó hasadékán
s állok a hangok közt kis ingben, némán,
mint hajnali gyöngyvirágok között.

mail

Kosztolányi Dezső 

Feleségemnek...

Megszoktalak, akár a levegőt, 
bármerre nézek, mindenütt te vagy, 
szekrényem alján, a fiókjaimban, 
az agyvelőmben, és nem veszlek észre. 
De múltkor este, amikor bejöttél 
szobámba, s mondtál valamit nekem, 
sok év után egyszerre ráocsudtam, 
hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve 
ámulva néztelek. Szemem lehunytam. 
Ezt hajtogattam csöndesen magamban: 
"Megszoktam őt, akár a levegőt, 
Ő adja nékem a lélegzetet." 

mail

Kosztolányi Dezső 

Alföld

A gyorsvonat az Alföldön fut át,
s az utasok a zörgő ablakokból
bámulva nézik, mint egy új csudát.

Egy nádkúp, egy kút tűnik föl csak olykor,
itt-ott egy árva, tikkadó kazal.
A búza habja szikrát hányva mormol.

Az élet alszik, mindent tűz aszal,
a gulya tétlenül delelve ődöng,
távolba búsul egy vén, puszta fal.

Kék, sárga színben ég a hevülő föld,
egy ócska, kis sip álmosan huhog,
és nincs a rónán sehol üditő zöld.

Fáradtan álldogálnak a juhok,
a délibáb poros mezőn suhanva
köddé fakul, és eltünik utóbb.

A rozsvetés közt s a sötét ugarba
olykor elballag egy szikár legény,
izmos, erős és szikkadt arca barna.

Vad, idegen tűz villan a szemén.
Majd jő egy karcsú és sovány magyar ló,
s horkanva nyargal el, mint tünemény.

Alszik a törpe tengeri, a tarló,
a zöld mocsár teng, távol eb ugat,
sátorfa mellett álmodik az alvó.

Ez itt kelet. Hiába küzd nyugat.
E vérvirágos föld ma is a régi,
az ősök itt kinyújtják karjukat.

A szörnyü harcok marcona vitézi
őrzik ma is a múltak csarnokit,
vén váruk árnypallosuk éle védi.

S a föld is Ázsiáról álmodik.

1907     
 
mail

Kosztolányi Dezső

A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán

A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
ágyamra ül fásultan a magány,
és rámtekint és nézdeli magát,
és fésüli hosszú, hosszú haját.

Eszelős hölgy. A szeme oly szelíd,
és bontja, oldja tornyos fürtjeit,
és oldja, bontja - percre perc enyész -
és újra kezdi mindig. Sose kész.

És oldja álmom, bontja gondomat,
álomtalan partokra hívogat.
Ha szunnyadok, csörrennek fésüi,
hosszú haját nevetve fésüli.

Csak hallgatom álomban, éberen,
hogyan motoz-motoz az éjjelen.
Most újra kezdi. Végtelen haja
oly hosszú, hosszú, mint az éjszaka.

mail

Kosztolányi Dezső

A nyár

A nyár az én szerelmem, érte égek,
halálthozó csókjára szomjazom,
erdőket áldozok szilaj tüzének,
bár ajkam is hervadna el azon.

Görnyedve várom télen a szobámba,
a tűz körül álmodva csüggeteg,
lángóceánját képzeletbe látva,
mely semmivé hamvasztja a telet.

S ha lángszerelme sápadt őszbe vénül
s zöld pártadísze hullong a fejérül,
virrasztom árva, bús menyasszonyom.

Zokogva már hűlő keblére fekszem
s elsírva ottan legnagyobb szerelmem,
sápadt, aszú haját megcsókolom...

mail

Kosztolányi Dezső 

Mostan színes tintákról álmodom. 

Legszebb a sárga. Sok-sok levelet 
e tintával írnék egy kisleánynak
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat
és kellene még sok száz és ezer
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke
szemérmetes, szerelmes, rikító
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat
vérszínűt, mint a mérges alkonyat
és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog. 

Kiszínezném vele az életem.     
 
mail

Kosztolányi Dezső

Érzés 

Ha van, akit jobban szeretsz magadnál, 
úgy, hogy te néki mindent odaadnál, 
a boldogságot is, nem kérve hálát, 
mért nem óhajtod, hogy ne is legyen, 
mért nem mered kívánni a halálát? 
S eltűnsz előle, hagyod, hogy elutazzék, 
beletörődsz abba, hogy ne is lásd, mért 
nem óhajtod néki amit magadnak, a 
legnagyobb jót, a békét, a megsemmisülést - 
nem tudsz felőle, csak szereted.

mail

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Ének a semmiről 

Amit ma tartok, azt elejtem, 
amit ma tudtam, elfelejtem, 
az arcomat kezembe rejtem, 
s elnyúlok az üres sötétben, 
a mélyen-áramló delejben. 

Annál mi van, a semmi ősebb, 
még énnekem is ismerősebb, 
rossz sem lehet, mivel erősebb 
és tartósabb is, mint az élet, 
mely vérrel ázott és merő seb. 

Szokatlan-új itt
ez a köntös, 
pár évre szóló, szűk, de göncös, 
rossz gúnya, melyet a könny öntöz, 
beh otthonos lesz majd a régi, 
a végtelen, a bő, közömbös. 

Én is öröktől ebbe voltam, 
a semmiségre ráomoltan, 
míg nem javultam és romoltam, 
tanulni sem kell, tudjuk ezt rég: 
eltűnni és feküdni holtan. 

Ha félsz, a másvilágba írj át, 
verd a halottak néma sírját, 
tudd meg konok nyugalmuk írját, 
de nem felelnek, úgy felelnek, 
bírjuk mi is, ha ők kibírják. 

Pajtás, dalolj hát, mondd utánam: 
Mi volt a mi bajunk korábban, 
hogy nem jártunk a föld porában? 
Mi fájt szivednek és szivemnek 
Caesar, Napoleon korában?     
 
mail

Kosztolányi Dezső

Holdsugár-szonáta

Álmodó hold...
Éjbe lengő néma lámpa,
alvajárók, bús bolondok,
tolvajok barátja.
Vaksi fényed
újra éled,
mint gyermekkoromban,
hogy a hanton
- síri fantom -
százszor elbolyongtam.
Napsütésbe, déli tűzben
ábránd-lepkét sosem űztem.
Te voltál barátom,
álmodóknak éji napja,
gyöngy-naszád, bús karcsu sajka,
céltalan, vak álom. 

Most vezess te...
és hogy útam meg ne lássák,
vesd rám gyötrő szerelmemnek
fekete palástját.
Lengj előttem,
fönn a ködben,
hisz te elvezethetsz,
szent delejtű,
fecske lelkű
ifjú kedvesemhez,
ő a holdsugár kisasszony,
ugy-e hivogat panaszlón
ablakának árnyán?
Félig csendesen merengő
éjszemű szelíd istennő,
félig vad cigánylány...     
 
mail

Kosztolányi Dezső

Őszi Reggeli

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

mail

Kosztolányi Dezső 

Künn a sárgára pörkölt nyári kertben

Künn a sárgára pörkölt nyári kertben
a nap tűzzáporától összeverten
haldoklanak a sápadt rózsafák.

Sóhajtva várjuk mind az éjszakát.

Az elsötétített szobába bent
jár a varrógép... Tikkadt, tompa csend.
Az ablakokban kókadó virág,
az üvegen szivárvány-karikák.

Ebédutáni részeg nyugalom:
csupán az óra kattog a falon,
s a piroscsíkos függönyökön által
beárad a nap tompitott tüze,
s egybeolvad a lágy félhomállyal.

De folyosónk oly hűvös és üde,
akár a mély, sötétlő pince lenn.
A ház emészt pihenve, nesztelen,
öreganyó a zöld zsöllyébe dűl,
könyvet, kötést hamar a sutba dob,
pillája csuklik és elszenderűl.

Dongók zümmögnek néki altatót.

Az asztalon ott a feketekávé.
Egypár kenyérhéj, pár borosüveg,
friss körték, dinnyék, hamvasbélüek,
s egy régi pápaszem. Öreganyáé.

Kutyánk nyelvelve a márványra dőlt.
Csönd.

A légyfogóink hangosan zenélnek.
Néhány ügyetlen légy mindjárt becseppen
s bután evickél a csípős ecetben.

A konyhában sugárzó rézedények,
szines papírcsipkék és álmos élet,
nagy serpenyők, fényes mozsártörők,
a jég között mázas tejesköcsög.

Két óra. Már nem mozdul semmisem.
Minden pihen     
 
mail

Kosztolányi Dezső

A komédiás dala

Mulassatok, a hinta indul,
nézzétek e szines pokolt.
Keblem sajog a tompa kíntul,
de jőjjetek, ajkam mosolyg. 

Ti vagytok az úr, én a szolga,
bohócruhába öltözöm.
S elfojtom értetek, dacolva,
eget-kivánó ösztönöm. 

Fejemből a vér zúgva csordul,
de rája süveget csapok,
s nem érezem a tarka lomtul
az égető, nagy bánatot. 

Előre hajtok, körbe-körbe,
a falba vágom homlokom.
Mindent teszek, holtig gyötörve:
imádkozom, káromkodom. 

Pusztán csak a parancsra várok,
ti vagytok, és -- nem élek én.
Fogjátok is át a világot,
nekem nincs semmim e tekén! 

Engem ragad vadul zilálva
a szédülő körforgatag,
aranyszörnyek sötét hajába
kapaszkodom meg bágyatag. 

S ekkor nem is tudom, hogy élek,
csak törtetek némán elől,
elszáll szememből minden élet,
és célt nekem szótok jelöl. 

A vad röhejben elfelejtem,
hogy e világon létezem,
a durva ember-rengetegben
nem nyúl dijért mohó kezem. 

De néha, hogy a lárma halkabb,
megráz egy furcsa hangulat,
mert látom, itten mind mulatnak,
csak a komédjás nem mulat.     
 
mail

Kosztolányi Dezső

Az alkonyathoz 

Szivem szivéből szól a dal
S remegve a homályba hal.
Beléd te pompás, bús borongás,
Mely tört szívünknek álmot ad:
Elérhetetlen, röpke szellem
Ó alkonyat! 

Lassan teríted szerteszét
Az éj szagos, kék szőnyegét
S könnyezve véded a kiégett
Fáradt, beteg virágokat.
Te lengve tűnő, jószivű nő
Ó alkonyat! 

Lábujjhegyen jössz s vérezőn
Járkálsz a harmatos mezőn
S sötét hajadban olthatatlan
Lobban fel a fény újolag
S hull, hull a szikra árnyaidra
Ó alkonyat! 

Halkan kopogsz az ablakon
S kérded, miért nem alhatom.
S én felzokogva fátyolodba
Rejtem könnyázott arcomat
S füledbe súgom, hogy mi bú nyom
Ó alkonyat! 

Átfogsz karoddal csendesen
Lecsókolod égő szemem
Éjszínű fátylad csendbe rám csap
S a szenvedésem ellohad.
S csókol, ölelget enyhe csended
Ó alkonyat! 

1905 
 
mail

Kosztolányi Dezső

Beszélő boldogság 

Beszélni kell most énnekem. Szeretnek.
Szeretnek engem, boldogság, hogy élek.
Beszélni kell mindig, s nem embereknek,
hogy vége már, eltűntek a veszélyek. 

Beszélni égnek, fáknak és ereknek,
neked, ki nagy vagy, mint az űr, te lélek,
s nincsen füled sem, látod, én eretnek,
csupán neked, a semminek beszélek. 

S ki hajdanán lettél a fájdalomból,
mely a vadember mellkasába tombol
és a halál vas-ajtain dörömböl, 

most megszületsz belőlem és dalomból,
minthogy kitörve rég bezárt körömből,
ujjongva megteremtelek örömből.

mail

Kosztolányi Dezső

Sötét, nehéz tavaszi ég

Sötét, nehéz tavaszi ég,
viharba járó, tintakék,

és neked viszek koszorút,
te mindeneknél szomorúbb 

bús gerjedés, bús temetés,
oly fullatag, olyan nehéz, 

hogy lehull érett koponyám
a gyászod lila vánkosán, 

és én is a tavasz vagyok,
fiatal, búskomor papod. 

A sírban elrohad a hús,
de te azt mondod, nyílni bús, 

bús küzdeni, bús kezdeni,
időt és lelket veszteni. 

A lelkem még oly fiatal,
de látja, hol a ravatal, 

s bár gerjedő és bár merő
súlyos-bús, mint te, szent erő, 

és hallgatag és tiszta-új,
a kincse roppant mázsasúly, 

roskadtan a jövőbe néz,
s mint a tavasz, sötét, nehéz.

mail

Kosztolányi Dezső

A kis kutya

Mégis a legszebb állat.
Magasba trónol fönn a vánkoson,
csodálva nézem sokszor órahosszat
és fürge szívverését számolom.
Ha álmodik csontokról és ebédről,
gondolkozom, milyen a kutya-álom?
Milyen lehet az élete, az álma
ezen a vad és végtelen világon?
Szegényke mindig bús. Kérdem, mi bántja
s virgonc szemem kerüli futva-félve.
Egy néma-csöndes bánat titka ködlik
enyves szemébe, barna, bölcs szemébe.
És firtatom: nem szeret ugye senki
s buksi fejét búsan térdemre ejti.
És szólítom: menjünk a kertbe ki
s lengő fülét lassan leengedi.
Vagy unszolom: hazádtól messze estél?
és mélabúsan önmagába mélyed.
Vagy kérdezem: fáj, ugye fáj az élet?
s reám borul, akár egy drága testvér.
És nógatom: szólj a kutyavilágról,
hol testvérkéd, apuskád messze él
és kutya-házak vannak, kutya-szobrok.
Száját feszítem és mégsem beszél.
Vagy kérdezem: anyácskád gyászolod te
ugye-ugye, hogy nem jő róla hír?
Nem tud beszélni, a kedveske néma.
És sír és sír...Szegény kis kutya sír.
Úgy élünk együtt, két kis idegen, 
valahol messze, mese-szigeten.     
 
mail

Kosztolányi Dezső 

Csöndes, tiszta vers 

Nincs semmim, így megyek magamban,
Tip-top szelíden, csendesen,
S ha éjjel bántanak a rablók, 
Kitárom két üres kezem.

A rablók sírnak velem együtt, 
Olyan-olyan szegény vagyok,
Mint a kisded első fürdetőjén, 
S mint a teknőn a halott.

De tart a föld ez az enyém még, 
Feszül az ég fejem felett,
S kitárom az örök egeknek,
Örök - mezítlen testemet.     
 
mail

Kosztolányi Dezső

Szénrajz

Most gondolok az őszi vándorokra,
kik az országúton sóhajtva mennek,
hátukon egy batyúval, tántorogva,
vágyuk feszítve a vak végtelennek.
Eső szitál és hervad már a nyárfa,
csak pár levele inog még fehéren
a holt gallyon, oly búsan, mint az árva
halott mellén a vitézségi érem. 

Minek is élni? Halni már a célja,
elég, elég volt küzdeni idáig.
A tompa csöndből hallani alélva
az elvonult nyár aranytrombitáit.
Ki tegnap állt, az fekszik most a földön,
és sírni is erőtelen ezentúl.
Köröskörül a köd akár a börtön,
a hangtalan és ájult őszben elnyúl. 

De jajgatnak sírjukban a halottak,
kik élni vágytak volna, jajveszéklő
szóval kiáltanak és felzokognak.
Tiértetek bor... álom... pálma... szép nő...
Itt járnak ők sötét, halálra sértett
arccal közöttünk és rázzák az ajtót,
bitangoló sok millió kísértet,
a sírból az élet felé sohajtók. 

A katona tanyák körül bolyong most,
hol rózsaszín láng ég, az arca sápadt,
csak nézi az égboltot, a borongóst,
szíve üres, tarisznyájába bánat.
Hideglelős szemét feszíti tágra,
és óriás fantasztikus alakja,
amint reámered e bús világra,
s lelkét, szegény lelkét a semmi lakja. 

Az ablakon lesi, amint a polgár
dunyhák között vetkőzödik az ódon
hálószobában, puffadt vánkosoknál,
s libeg-lobog gyertyája furcsa módon.
Hol az ő ágya? Hollók, éji varjak
kárognak útján, gyengelábu, részeg,
és átkozódva búsan tovaballag,
mint a középkori lándzsás vitézek.

mail

Kosztolányi Dezső

Egyedül

Magam vagyok, rám hull a végtelenség,
a fák, a lombok ezre eltemet.
Olykor fölém cikáznak még a fecskék,
nem láthat itten senki engemet. 

A táj az ismeretlen mélybe kékül,
nincs semmi nesz a lombokon, a fán,
s tűz-csókokat kapok a tiszta égtül
Én, a merész és álmodó parány. 

Egyszerre az ősfélelem legyűr,
a lég üres, kihalt a szó, a hang,
s én sáppadottan fekszem itt alant. 

A föld szorít, s fölém végetlenül
tágul ki, mint egy kék üvegharang,
a végtelenbe nyúló kékes űr.     
 
mail

Kosztolányi Dezső 

Ezek a fák

Ezek a fák.
a fák, a fák.
A napsugár felé, a tág
egekbe lustán nyújtózkodnak át
a fák.

Nincs vége-hossza, mindig újra fák.
Zsibongva-élő összevisszaság
lélekzik és arcodba vág
az ág,
s nem múlanak, csak most kezdődnek el,
a völgybe le, a hegyre fel.
A fák.

Meddig? Tovább.
Amerre nézel, itt és ott, a fák.
Zsongítanak, altatva, mint a mák,
és jönnek újra, rémszerűn, e fák.

A fák.
Száz és ezer, fölebb-fölebb, alább,
semmit se tudva állanak,
fejem fölött, fejem alatt,
mint bűvös, ifjú csemeték,
mint agg, szakállas remeték
mindig kimérten, ridegen,
sok idegen, sok idegen.
A fák.

A némaságba, indák, reszelős
páfrányok közt cikáznak eszelős
rendben tovább a fák.
Ellenségesen, érthetetlenül
lesnek ki, mint a szem s a fül.
A fák.

De mondd, mi ez?
Ez a kimondhatatlan,
ezernyi nesz,
mely ágról-ágra pattan?

E suttogás, melynek nincs soha vége,
csak megtöri a csöndes csöndet és
remegni kezd, s a tücskök jelbeszéde
a szakadatlan, csöndes csöngetés?

Mi ez az ünnep itt, ez a parázna
örök tenyészés és a tétova
ölelkezés a forró-nyári lázba,
az élet, élet roppant tébolya?

Megyek az erdőn, egyedül, zilálva
bús álmaikból a bús lombokat,
mint villany és hő meddő óceánba,
én árva ember, fájó gondolat.

mail

Kosztolányi Dezső

Találkozó

Kihűlt az égbolt és leszállt az éjjel.
A kert alélva, csendesen susog,
ébrednek a virágok szerteszéjjel,
bólonganak a méla ciprusok. 

Én is kinézek, lámpámat kioltva,
már nem piros az égnek széle sem.
Sóhajtozó rezgés kel a fasorba:
jön csillagos, sötét szerelmesem. 

Az én arám a méla éjszaka...
Oly lopva surran, úgy susog szava,
mert ő is a nap árva számüzöttje. 

Lábújjhegyen várom, s keblére dőlve
átfogjuk egymást csendben, én meg ő,
mint két hűséges, régi szerető.     
 
mail

Kosztolányi Dezső

Hideg

Furcsa est ez, néma, hűvös,
a szobákban újra bűvös
lámpa ég.

Fűtenek is innen-onnan,
s rémlik a körúti lombban
fönn az ég.

Istenem, mi végre élek?
Dúdorászok, árva lélek,
egymagam.

A mesék arany kastélya
és a cukros, piros téa
merre van?

Nem merek a ködbe nézni,
sárga gallyakat idézni
soha már.

Aki vén, az mint az ősz fáj,
mint a hervatag, esős táj
s a halál.

Ó, a múlt nem ezt ígérte,
s ami van ma, könnyem érte
mennyi folyt.

Elnémuljak, fölsikoltsak?
Ennyi volt csak, ennyi volt csak?
Ennyi volt.

Menj, szegény öreg, s a gáznál
tébolyogj még és vigyázzál,
meg ne hűlj.

És ha könnyű és ha lomb hull,
régi bútól, fájdalomtul
meg ne halj.     
 
mail

Kosztolányi Dezső 

Nyárutó 

Mint egy szegény, sebesült katona, 
a piszkos ősz járkál a mély aranyban, 
a sebkötőit is letépi halkan 
s csorogni kezd a vére bíbora. 
Olyan alélt, hogy semmit se akar, 
a napba bámul búsan és fehéren, 
mellén a sok-sok vitézségi érem 
rég kialudt, halott szivet takar. 
Egy kőre dől s már-már aludni vágyna 
álomtalan álmot egy régi ágyba, 
de nincsen út, mely arra vinne már, 
szívében kínok és fájdalmak üszke 
s még hallja, amint fújja-fújja büszke 
aranykürtjét a nyár, a messze nyár.

mail

Kosztolányi Dezső 

Szeptember elején 

A hosszú, néma mozdulatlan ősz
Aranyköpenybe fekszik nyári, dús
játékai közt, megvert Dárius,
és nem reméli már, hogy újra győz. 

Köröskörül bíbor gyümölcse ég,
s nem várja, hogy kedvét töltse még,
a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég
fülébe súg, elég volt már, elég,
s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,
hogy ez az élet, a kezdet a vég. 

Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,
el kell veszítenem. A bölcsesség
nehéz aranymezébe öltözöm,
s minden szavam mosolygás és közöny.

mail

Kosztolányi Dezső

Hatalmas ősz

Hatalmas ősz.
Reám leheltél, s érzem, egyre érzem,
hogy nagyra nősz. 

Te jó, te nagy,
ami akartam lenni, régen, egykor,
most az te vagy. 

Igaz, egész,
mely önnön-magát bátran koronázza
s az éjbe néz. 

Azt hittem én,
gőgös és hervadó virág leszek csak,
szép és szegény. 

Bús szemű bölcs
itt állok, ember, karomon a gyermek,
a lágy gyümölcs. 

A kar, a kar,
egy ember ága, lombos és gyümölcsös,
mit is akar? 

A sors vagyok,
a méz, a tűz, a könny, a szív, az élet.
Mondd, ki nagyobb? 

Vágytam vakon,
és ami vágyam itt-ott megmaradt még,
eléd rakom. 

Arany-idő,
vigasztaló, mosollyal szomorító,
kibékítő. 

Hatalmas ősz.
Reám leheltél, s érzem, egyre érzem,
hogy nagyra nősz.     
 
mail

Kosztolányi Dezső

Csomagold be mind

Csomagold be mind, ami volt, ami régen
volt, ami édes, mind csomagold be,
ami több, mint játék, szerelem, több, mint
élet is, a kincseim csomagold be,
régi szavam, az aranyt, kevélyen
csengő rímeim, melyekkel magasan
röpültem a többi fölött, s ékes igéim,
mind-mind csomagold e batyuba,
abba, amit hoztam, s hagyd az úton másnak,
hogy hősi-igazul járjak egyedül,
egyszerű ember az egyszerű földön,
s meztelenül legyek, amint megszülettem,
meztelenül legyek, amint meghalok.

Nyugtalanok az én reggeleim, és éjjel
hatalmas hang kiabál újra belőlem.
Ruhátlan és hústalan zúg el a lelkem,
nem illik hozzá az ifjúi parádé.
Úgyse soká tart már számomra e földi
vándorlás, tíz évig vagy húsz évig, aztán
elromlik a test, mely zárja hüvelyében
lelkemet, és egészen lélek leszek. Adj hát
vetkőzni most erőt, érezni e kevés
időre magamat s a világot, te nagy
igazság, szeretet s még nagyobb igazság,
fájdalom. Te adj a szemeimre könnyet,
mert könny nélkül én csak nem-látó, vak vagyok.

mail

Kosztolányi Dezső

Üres erdőben

Üres narancserdőn merengve
járok,s a léptem hangja kong.
Sárgult levélraj vág szemembe.
Vihar cibálja a vadont.

Magam vagyok s megyek tovább,csak
a fákon át az estbíbor
borús közönnyel vet nehányat
hamvas,fakó rózsáiból.

S én csak megyek a kínkeresztre,
a vak homályba mélyedek
temetkező helyet keresve,
temetni álmot ,életet.

Hajlonganak a néma,tar fák,
nő az avar és a homály,
mint hogyha vesztemet akarnák,
fönn hűs,ezüst köd szálldogál.

S én csendesen zokogni kezdek,
szorítgatom a fegyverem,
és álmodom a nagy,méla estet,
mely rám suhan már nesztelen.

S avart söpör felém az árok,
szorít a csöndes pusztaság,
fölöttem egy nagy varjú károg,
s gúnyolva szól:"Jó éjszakát !"

mail

Kosztolányi Dezső

Reggeli áldás

Most kávé kellene. Pillés és enyhe kávé
és egy nyugalmas, fekete szivar.
Hogy oly lázzal, mely ezer éjszakáé,
azt mondjam a kelő reggelnek: ávé,
az ébredés lázadt szavaival.
Künn köd. Regényes, reggeli roráté.
Itt benn a gyertya olyan halovány.
Fakó fal. Álmos ágyak. Örökös csönd.
Egy keltőóra, amely felcsörömpölt,
s most süketen vár és ver tétován,
hogy beleborzong fűtetlen szobám.

Ver a szivem... Órám is egyre ver még.
És fojtogatja torkom az öröm.
Micsoda ez a régi-régi emlék?
Dalolni és sikoltani szeretnék,
és szállani a hajnali ködön.
Csiklandja mellemet, oly édesen tép,
mint bús gyerekkorom emlékei,
hogy álmosan gondoltam még az éjre,
s petyhüdt arcom a mosdó vize érte,
s szaladtam volna ki, a ködbe ki,
a nagy megindulást köszönteni.

Még nincsen itt. De jön. Hajrá a reggel.
Még csupa folt és csupa sejtelem.
Nyomott szivem hozsannázva remeg fel,
füstöl az út gyászkandeláberekkel,
és holt magány kong árva tereken.
Ilyen magányt nem látott soha ember,
ez a magány csak énvelem rokon.
Gázlámpasor virraszt kihalt utaknál,
az éj mellett ravatalgyertya barnál,
így megyek az ájult fővároson,
s utolsó álmát félve meglopom.

Fekete bársonyok közt éji pompa.
Oly nesztelen, oly csendes és kopár,
a kórházakba lámpa leng lobogva,
virrasztó lángok távol ablakokba,
és éji fényük fájón folydogál.
Félő kaszárnyák bújnak össze sorba
mik éjjel is úgy álltak az uton,
és szundikálnak, lomha, furcsa szörnyek,
dermedt nyakuk sután előre görbed,
kínos vonaglás reszket álmukon...
De itt a reggel, én, csak én tudom.

Egy bérkocsin rohanok most elébe,
lihegve lesem, merre érkezik.
Külvárosokba bújok fázva-félve,
és belenézek szürkülő szemébe,
megcsókolom didergő térdeit.
Jaj, merre jön? jaj, az utamba tér-e?
Itt már az éjjel fátyola szakad.
Fáradt leányok, éjjeli pincérek,
ődöngő korhelyek, kik hazatérnek,
a percenő fényt várom sápatag,
nehézszagú, sötét tetők alatt.

A szívemet széttépem száz darabra,
s az ébredőknek mind odavetem.
Az első villamos robog, hozsanna,
egy kiscseléd lámpát gyújt a magasba,
s zöld fénybe motoz az emeleten.
Áldott, aki a reggelt nékem adja,
áldottak e bús, fáradt emberek,
kik élnek és hozzámhajolva lágyan,
szelíd kezekkel hűtik éji lázam,
áldottak az alvók, a csendesek,
s áldottak, akik menni kezdenek.

Áldottak ők. Áldott, ezerszer áldott
e decemberi deres virradat,
mely most szivembe, ahol minden átok,
világot gyújt és nyújt egy jégvirágot,
nekem, kinek már semmi sem maradt.
Áldott mindenki, zokogok, kiáltok
a tiszta lázak zengő reggelén,
áldott a szívdobogtató és szürke hajnal,
mely most megindul sejtető robajjal,
éj nap között, így még egész enyém,
s áldott a föld és áldott legyek én.

mail

Kosztolányi Dezső

Szegény anyám csak egy dalt zongorázik

Szegény anyám csak egy dalt zongorázik. 
Egy árva dalt. Azt veregeti folyton,
és megbicsaklik elefántcsont ujja
a fekete-fehér elefántcsonton.
És elfelejti, próbálgatja egyre,
és szállni vágy, mint vérző sas a hegyre,
mert szállni tudna, szállni és röpülni,
de visszahúzza újra ezer emlék.
Ezt zongorázta kisleány-korában,
s mikor apuskával egymást szerették.
Ezt próbálgatta, amikor születtem,
és megtanulta, elfeledte csendben.
Jaj, mennyi vágy van benne, hosszú évek.
Egy szürke dalban egy szent, szürke élet.
Hogy össze nem rogy a szobánk alatta,
hogy össze nem rogy menten, aki hallja.
E dalban az ő ifjusága halt el,
s a semmiségbe hervadt vissza, mint ő.
Kopog-kopog a rossz, vidéki valcer,
és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő.

mail

Kosztolányi Dezső 

A nyár 

A nyár az én szerelmem, érte égek, 
halálthozó csókjára szomjazom, 
erdőket áldozok szilaj tüzének, 
bár ajkam is hervadna el azon. 

Görnyedve várom télen a szobámba, 
a tűz körül álmodva csüggeteg, 
lángóceánját képzeletbe látva, 
mely semmivé hamvasztja a telet. 

S ha lángszerelme sápadt őszbe vénül 
s zöld pártadísze hullong a fejérül, 
virrasztom árva, bús menyasszonyom. 

Zokogva már hülő keblére fekszem 
s elsírva ottan legnagyobb szerelmem, 
sápadt, aszú haját megcsókolom...

mail

Kosztolányi Dezső

Kék virágok közt 

Hogy búsan a vonatra szálltam, 
lenn volt az éji szürkület, 
és a sötét mezőkre nézve, 
szóltam: "Mi rossz tenélküled." 

Nappal van... A vasút a rétet 
ujjongó kedvvel futja át, 
friss illat árad messze-messze, 
körül virágzó tarkaság. 

A szélbe kék virágok ingnak, 
s én tőlük félve kérdezem: 
"Kék lányszemek, kéklő virágok, 
felkelt-e már hű kedvesem?" 

A kék virágok integetnek: 
"Most kel fel épp hű kedvesed, 
rád gondol és a szíve úgy fáj, 
szemei könnytől nedvesek!"     
 
mail

Kosztolányi Dezső

Könyörgés az ittmaradókhoz 

Ha meghalok majd, mélyre ássatok
gyarló valómban meg ne lássatok,
ködként inogjon eltűnt társatok,
s nekem, szegénynek, megbocsássatok.

Ne nézzétek karomat-térdemet,
csak szándékom és ne az érdemet,
mi vérzik és fáj most mellem megett,
azon lehet akkor megmérnetek.

Önváddal és mérgekkel olykoron
vertem magam füstös-boros toron,
mindig a kín volt ólmos ostorom,
mindig magány a mély monostorom.

Vétkeztem itt s vétkeztek ellenem,
bár senki úgy, mint lázadt szellemem,
az sarkantyúzott szünös-szüntelen,
s ezért vagyok én bűnös-büntelen.

De a komor szemet el nem birom,
örök gyehenna lesz attól sirom,
nézd, fél a lelkem, mint hulló szirom,
legyen az irgalom az én biróm.

Azzal, mi biztos és szilárd-igaz,
holtomban új halálba taszitasz,
aki halandó, folyvást botlik az,
számomra csak a kétes a vigasz.

A kancsal emlék szépitsen tovább,
mint hold, mely a felhőkön oson át,
s széthordva megbocsátó mosolyát,
ezüstté büvöl minden pocsolyát.     
 
mail

Kosztolányi Dezső

Pünkösd

Lángszárnyakon röpül felénk a nyár,
az éj meleg s már perzselő a reggel,
bolygunk az éjbe álmodó szemekkel,
s ritkán találunk bűvös árnyra már.

Az ég fakó, az éjjel is rövid,
alig bújik el a nap egy bokorba,
aztán ragyogva, új erőbe forrva
kiszáll az égre lánguszályt röpít.

A róna várja a hűsfényű holdat,
leng a kalász, vérszínű rózsa lángol,
leszáll a boldogság a másvilágból.

A néma csillagok reánk hajolnak,
és álmodó, fáradt fejünk körül
színes, aranyló lepkeraj örül.

mail

Kosztolányi Dezső

Fejtörő felnőtteknek

Tudod-e, ez mi?
Jó torna eszednek:
asztalt terítenek,
asztalt leszednek.

Haladnak az utcán,
feküsznek az ágyon,
mint pille cikázik
fejükben az álom.

Karjuk követ, ércet
izzadva vonszol,
sürgöny fut az éjben,
vad telefon szól.

És csönget az ajtón
az orvos, a lázas
szerelmes, a postás,
a koldus, a gázas.

Fejjel nekimennek
a hetyke tavasznak,
harcolnak azértis,
ordítva szavaznak.

Bölcsőt tologatnak,
megcsendül egy ének,
már vége a dalnak,
bámulnak a vének.

Csókok ligetében
örvény köde nyildos,
és ölnek, ölelnek,
te drága, te gyilkos.

Nem látni a végét
a hosszu menetnek.
Kacagnak-e ottan,
vagy talán temetnek?

Egy kis vidámság,
sok-sok sohajtás.
Sejted-e már mi,
pedzed-e, pajtás?

Nincs nála nagyobb jó,
mert ez a kincs.
Úgy hívják: élet.
Értelme nincs.

mail

Kosztolányi Dezső

Kip-kop, köveznek

Kip-kop, köveznek. Itt van a tavasz.
Hajnalba száz kalapács zaja ébreszt.
És hallgatom ágyamból a zenés neszt.
Mily csiklandó és édes és ravasz.
Tavasz, tavasz. Az utcánkat javítják.
Mostan fölajzzuk a csigát, parittyát.
Tavasz. Libeg az udvarunk egén fönt
a sárga, kék és rózsaszínü léggömb.
Kip-kop, zene az élet, muzsika,
láng ég a fákon, a bokor zöld oltár.
Mostan miséznek a kis madarak,
és a szobákban is ezer titok vár.
Dal zeng, ha megütöm a képet, asztalt,
zenél az élet, a cipőm, az aszfalt.
Most mint a léggömb, szállani szeretnék.
Mily csiklandó és édes és ravasz
a zöldbe bújni s enni a cseresznyét.
Cseresznyepiros, zöld arany tavasz.

mail

Kosztolányi Dezső: 

Szellők zenéje

Szellők kísérnek mostanában engem,
szellők szavára száll az alkonyat.
Szellők zenélnek, túlvilági hárfák,
szellők nevetnek ezüst éjszakán át,
s csiklandva fricskázzák az arcomat.
Honnan repülnek? A hajam kibontják,
hozzám tipegnek észrevétlenül,
s egyszerre lelkem egy fekete, halvány
szerelmes arcú szellőlányka karján
száll, száll, tovább repül.

Mind pajkosak, betyárok és enyelgők,
kitépik a párnát fejem alól.
Nyakamba fújva rántják ingemet le,
szikrát, tüzes port hintenek szemembe,
s kacagnak, hogyha könnyem árja foly.
A messzeségbe, szellők tengerére
űz olykor egy ravaszdi szélkalóz,
és hogyha jázminos az este s holdas,
egy széltündérke űl könyvemhez - olvas -
s halkan tovább lapoz.

Minden helyütt szél, szél, szelek zenéje,
lágy, altató, halk temetői dal.
Szellő a szerelem, szellő az élet,
a csók, a tűz szeles magasba réved,
s a szende szél már szendergő vihar.
Üres levegő, kék ábránd a vágyam,
üres levegő szellőpalotám.
Én hallgatom e dalt. Szememben éjfél.
Virrasztva vacogok a kósza szélnél,
s búcsúzó arcom halovány.     
 
mail

Koszolányi Dezső

Praeludium 

Sírj, őszi vers... Sírj, mind a két szemem,
sírj, őszi koncert, zengő zeneverseny.
Most itt az ősz és én vagyok az ősz,
és régi bútól vemhes újra versem.
Beteg az arcom, beteg a dalom,
az elmúlást sápadva szomjazom,
az életet, mely már csak félig élet,
a hervadt holdat és a sírt,
s a hűs napot, mely a holdnál sötétebb. 

Beteg vagyok, szépségektől beteg,
nem is vagyok más, egy beteg poéta.
Ha egyet nézek, elfakul a fény
és ferdül a nap, mint a hold karéja.
Ha kettőt nézek, hullik a levél,
és föltámad az, aki rég nem él.
Ha hármat nézek, az erdőn keresztül
szél száll és kiszakad a köd,
és a világ fázlódva összerezdül. 

Most a ligetbe bolygok délután,
és úgy jövök meg, mint egy temetésrül,
talpig fekete gyászoló ruhám,
s vörös szemem a könnyektől sötétül.
Fekete kalap és egy lomha bot,
az útakon álmodva ballagok.
Levelük a fák az aszfaltra sírják,
és csengenek és zengenek
az utolsó neszek, az őszi trillák.

mail

Kosztolányi Dezső

A földön

Sosem vagyok én boldogabb,
mint hogyha egymagam
a fűbe rejtem arcomat,
s mélázok gondtalan.

S hallván a föld leheletét,
hogy lázasan remeg:
megértem, mit tesz e beszéd,
ráhajtva keblemet.

(Törjön föl a rút, dőre gőg
a csillagokra bár,
hozzád jövünk utóbb-előbb
és elborít a sár.)

Én földanyám, én mindenem,
te szültél egykoron!
S viharszavad bús intelem:
te rengeted porom.

A föld keblére fekszem én,
a földre, jó közel.
Nézd, jó anyám, fiad, szegény
csüggedve átölel.

mail

Kosztolányi Dezső

Gőgös, meddő virágok 

Parasztvirágok és giz-gaz növények,
lármás-szavúak és naponta-termők
lepik el búsan a kertet, az erdőt,
s én átkozott, én büszke, köztük élek,

virág vagyok pedig mindörök óta.
Arisztokrata, gőgös, néma, meddő,
nincs is barátom, csak a szívtelen kő,
a csönd, az éj s a sár okos kígyója.

Száz évig várok, míg kelyhem megérik,
és várok újra, várok ezer évig,
de akkor aztán felfigyel a kert,

s reszketve nézi, hogy a pára vert
csönd-vázájában mint nyílik ki néma,
mély szenvedésem gőgös aloéja.

mail

Kosztolányi Dezső

Csöndes, ünnepi óda az élethez

Nagy vagy, te föld, te víz, te tűz az égen,
mellettetek olyan kicsiny vagyok,
s te élet, mely sötéten felkomorlasz,
mindenkinél nagyobb, 

nagyobb, veszélyesebb, iszonyú torlasz,
mely kőkeményen az utunkban áll,
s keményebb árnyakat borítsz fölébe,
mint a kemény halál. 

Hiába bújok el a föld ölébe,
magas toronyba, léptem követed,
és szenvedést adsz, terhes aranyalmát,
követ adsz, köveket, 

és mindig érzem láncaid hatalmát,
hogy élni nagyszerű és szomorú,
egy néma szája nekem egy néma harcdal,
sors és bús háború. 

E sekély korban bús-tragikus arccal
vallom, hogy nagy vagy, és mindig tudom,
a kávéházban és a villamosban,
a lármás körúton, 

és féltve viszlek a tömegbe mostan,
hol száz idegen szem mered felém,
és gonddal nézek minden elmenőre.
Ó életem, enyém. 

Golyózáporban haladok előre,
ki minden tűzzel, karddal ismerős,
s úgy csókolódzom és dülök a sírba,
mint bátor, büszke hős.     
 
mail

Kosztolányi Dezső

Áprilisi ezüst eső

Szeles, fehérlő délutánon,
mikor dalt hallasz messze, távol,
a tiszta illatterhes égből
hull a napfényes, könnyű zápor. 

Akáctömjén röpül a légben,
a lomb merengő, szűz fehérség,
kis, ideges lányok kacagnak,
veri az ördög a feleségét. 

Nyílt arccal isszuk az esőt fel,
agyunkba rózsaszínű láz kap,
vékony, ezüst esőfonálon
fehér angyalkák citeráznak. 

Piros a síró égnek arca,
s a lágy eső vígan pörög le,
mint fiatal, szelíd lányok
titkos szerelmű, enyhe könnye.

mail

Kosztolányi Dezső

Az áprilisi délutánon

Az áprilisi délutánon
dalt hallani egyszerre, távol.
Az illatos, japáni égből
hull a napfény és hull a zápor.

Tömjénez a tavasz a légben,
virágos ágon kancsi fény ég.
Kis, ideges lányok kacagnak,
veri az ördög a feleségét.

Nyilt arccal isszuk az esőt fel,
agyunkba rózsaszínű láz kap.
Vékony, ezüst esőfonálon
dévaj angyalkák citeráznak.

Kigyúl a táj. Milyen vihar volt.
Villám se lobbant, ég se dörgött.
De láttuk a két ősi titkot:
itt járt az Angyal és az Ördög.

mail

Kosztolányi Dezső

Téli alkony

Aranylanak a halvány ablakok...
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.

Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.

A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.

S az ónszín égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.

mail

Kosztolányi Dezső:

Szerenád

A kormos égből lágy fehérség
szitálja le üres porát.
Didergve járok ablakodnál
a hófehér nagy úton át.
S amint megyek itt éji órán,
lépésem mégsem hallható,
mert zsongva, súgva, és zenélve
halkan szitál alá a hó.

S körülvesz engem, zordon árnyat
egy hófehér, szelíd világ:
angyalpárnáknak tollpihéje,
zengő, szelíd melódiák,
habpárna selymén szunnyadó arc,
mit angyalok fényszárnya ó,
minek szelíded altatóul,
halkan zenél a tiszta hó.

Oly mély a csend, a város alszik,
mind járjatok lábujjhegyen!
Pihék, zenéljetek ti néki,
hogy álma rózsásabb legyen.
Egy hófehér hálószobává
változz át csendes utca, ó!
Fehér rózsákként hullj az éjben
reá, te szálló, tiszta hó!

mail

Kosztolányi Dezső:

Séta a városon kívül, vidéken

Egy-két lépés, elfogy az aszfalt,
és a mező
terít a földre gazdag asztalt.

Itt csönd van. E diófa bólong,
s halkan regél
az avar és a sárguló lomb.

Azt mondja, mély, mély, mély a bánat,
örök-igaz,
mint a hegyek és mint az árnyak.

A rózsa váltja koszorúját, -
de egy marad:
az élet és a szomorúság.

Én már kacagtam s győzve-győztem,
most leülök
a sárga fejedelmi őszben.

Sok nyár és sok lány nevetett rám.
Lassan kihull
kezemből égő cigarettám.

Üres kezekkel mit akarjak?
Csak sírni jó.
Fejem fölött köd, csúnya varjak.

A szívem semmire se vágyik,
és ríkatom
az őszi bánat furulyáit.     
 
mail

Kosztolányi Dezső

A napraforgó

A napraforgó, mint az őrült
röpül a pusztán egymaga,
a tébolyító napsugárban
kibomlik csenevész haja.
Bolond lotyó - fejére kapja
a sárga szoknyáját és szalad,
szerelmese volt már a kóró,
a pipacs és az iszalag,
elhagyta mind, most sír magában,
rí és a szörnyű napra néz,
a napra, úri kedvesére,
ki részeg, s izzik, mint a réz.
Aztán eszelősen, bután
rohan a gyorsvonat után.     
 
mail

Kosztolányi Dezső:

Légy áldott, régi hely

Légy áldott, régi hely,
légy áldott, régi ház,
légy áldott, régi tej,
légy áldott, régi láz.

Légy áldott, régi zaj,
légy áldott, régi csend,
mely mint egy messzi jaj,
álmomba visszacseng.

Légy áldott, régi hó,
légy áldott, régi hő,
te szívemet nyitó,
te lelkem épitő.

Légy áldott, régi bor,
légy áldott, régi seb,
a véres és bibor
csóknál is édesebb.

Légy áldott, régi lant
új búra régi ír,
kigyúló régi hant,
kinyíló égi sír.

mail

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ-ÉN FELESÉGEM, JÓ ÉS DRÁGA-DRÁGA
(RÉSZLET)

Én nem hiszek a nőbe. Nem a kézbe,
mely ad-vesz, a szájba - kis piros ajtó,
most nevető, most bánatos-sóhajtó -
a karba, amely integet igézve:
de hittem a te két jó-jó szemedben,
a két szemed mélyén horgonyt vetettem,
én mindig a lélekbe-szembe hittem,
most is hiszek, megálltam, várok itten. 

Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,
az életemmel járkálsz, ha velem vagy,
de ha távol vagy, olyan szomorú vagy,
akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.
Most is megmozdul e polgári otthon,
olyan bitang már a költő kabátja,
éjjel két nyomorék-karját kitárja,
s feléd ölel ő is - szegény - busongón. 

mail

 

 
 

Megosztás Megosztás a Facebook-on